Kaszás Máté próza

regény - novella

© A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak

 

Kaszás Máté

Későn érkeztem

 …Későn érkeztem. Szerda délután volt. Mindez két nappal azután, hogy otthonról másodszor is Hradkovba menekültem. Vagyis hat nappal a hegyen történt gyilkosság után.

Jöttem, hogy találkozhassak a pappal, és megkérjem, engedje meg, hogy olykor orgonálhassak a templomban.

Későn érkeztem.

A litániának vége volt, a hívők szétszéledtek, a vidékről járó pap is elment a kocsijával, csak a sekrestyést találtam benn, a mellékhajóban; már ismertük egymást látásból, ő volt a méltóságot sugárzó asszonyság, akit volt szerencsém mezítláb is látnom, mikor az oltárt díszítette virággal.

Mint akkor, most is mindjárt anyám jutott róla eszembe.

Későn érkeztem, mondta, de azért lépjek be nyugodtan, Isten házának, szerinte, nyitva kellene lennie mindig, íme, az én esetem is ezt a véleményét erősíti. Biztosan erős hívást éreztem belül, magamban, hogy most idejöttem. Egyébként, úgy tudja, nem vagyok gyakori látogató.

Mondtam, én tulajdonképpen zenész vagyok. Engedélyt szerettem volna kérni a plébánostól, hogy játszhassak a templom orgonáján, csak úgy magamnak, ha lehet. Már nagyon régen játszottam hangszeren.

Mindegy, hogy zene vagy ima, csak magunknak magunktól semmi sem adható.

Mondtam, eljövök máskor, és megkérem a plébános urat.

Orgonáljak csak nyugodtan, ajánlotta az asszony, ő már megy el, majd visszajön az ajtót bezárni, itt lakik nem messze.

Különösebben nem volt kedvem hálálkodni, de még csak mosolyra sem futotta tőlem. Leültem a padra. Kicsit körbe akartam nézni, meg aztán szerettem volna valamennyire elmélyülni. Már amennyire erre képes lehet ilyen helyen a magamfajta kiüresült hitehagyott. Közben az ujjaimat már tornáztattam a nagy mutatványhoz. Nagyon régen játszottam hangszeren, erre gondoltam. S hogy még régebben orgonáltam. Ugyanakkor arra merészeltem gondolni, hogy most talán minden rosszaságommal szemben előállhatok, és elő is kell állnom valami méllyel, igazzal. Ha már imádkozni elfeledtem, legalább szólaljon meg a zene.

Néztem előre, az oltár felé, valami kis jelre, bátorításra várva, amit, tudtam, magamban kell megéreznem majd.

Két gipszangyal őrizte a tabernákulumot, melynek ajtaján egy tűzzománc-kép volt. Az angyalok enyhén göndörödő haját és szemöldökét sötétbarnára festették, pirossal kihúzott ajkuk kissé elnyílt, arcuk pufók volt, kicsiny gömbálluk alatt lehajlott párnás tokájuk.

Az örökmécses kovácsoltvas karja a bal oldali angyal hónalja alól nyúlt ki a falból. Alacsony, vaslábú asztalka állt a szentségtartó alatt, díszes térítővel fedve. Erre helyezték ovális fémtálcán a két pici üvegkancsót, melyeket zsebkendőnyi kikeményített, hófehér kendőcske takart. A falon repedés futott föl, egészen a mennyezet aljáig.

Itt volt a Nagy Kép.

Gyerekkoromban egyszer-kétszer ministráltam a templomban, s már akkor megragadott hatalmas méreteivel ez a festmény. Közel tíz térdepelő és legalább ugyanannyi álló alak, mind abban a hosszú lepelben; a két, féltérdre ereszkedő személy kezében pedig egy-egy sárgán lobogó fáklya. A lángnyelvek, megfigyeltem már kiskoromban, elhajlottak a kép képzeletbeli középpontjától kifelé. A festő nyilván ezzel is jelezni kívánta műve fő hangsúlyát, az pedig a középre rajzolt, bal könyökén épp felemelkedő, meghatározhatatlan nemű és korú, törékenységében is kecses vonalú alak volt, szabad kezét hosszan előre nyújtotta, ujjával megérinteni szándékozva az eléje állított, s így mintegy a középpontból is kimagasodó, kissé előre döntött keresztet.

Hogy meggyógyuljon, mindig így gondoltam.

Ahhoz ugyanis nem fért kétség, hogy az illető nagy beteg, de még az sem volt elképzelhetetlen számomra, hogy most, az esemény pillanatában támadt föl holtából.

Püspöki süveggel a fején, kezében a hajlított végű pásztorbottal, szakállasán bizonyára maga a püspök hajolt a beteg avagy a halálából feltámadott fölébe. A kereszt metszéspontjából nyíló négy derékszögén szerte minden irányba az égi fénysugár áradt.

Új, nagyméretű tejégők világítottak mind az oszlopfőn, mind pedig a főhajó alatt, jó három méter magasságban.

A kisebb hajó jobbra esett a főoltártól, valaha csupán ennyiből állhatott a templom, de még az átnyílóban, aranyló fali lábazaton, Szent Antal teljes méretű szobra díszelgett.

A sekrestye ajtaja mellett egy kicsi, fali harangocska, mellyel kivonuláskor csöndít a ministráns.

Hátul, a harangláb irányában volt a kórus, magas mellvéddel látták el, homlokzatán két ikonnal.

Miután alaposan megszemléltem a templom belső terét, fölmentem a kórusba, s tétován mindjárt leütöttem néhány hangot az orgonán. Az akusztika tökéletes volt.

Helyet foglaltam a kántor örök pulpitusa előtt, és találomra játszani kezdtem.

Amikor végére értem, csukott szemmel még ülve maradtam egy darabig, s ujjaimat is a billentyűkön pihentettem, de már nem akartam egy hangot sem előhívni, a zene amúgy is még jó ideig hallható volt a templomban.

Csak azután, hogy minden dallam elült, csak akkor percent egyet odalenn valamelyik pad. Valaki, míg játszottam, csöndben megérkezett, és leült vagy letérdepelt a hűvösben imádkozni.

Épp indulni akartam lefelé, amikor meghallottam a jövevény hangját.

Nem nézett föl a kórusra, továbbra is háttal nekem, az oltár felé fordulva térdepelt, most már láttam, hogy nem ül, s így, háttal, lehajtott fejjel most arra kért, játsszak még egy kicsit, jó hallgatni a játékomat, úgy érzi, az imájához neki fontos az én muzsikám.

Végül is nem húzódoztam, visszaültem iménti helyemre, és engedtem a kérésnek.

Egy régről bennem maradt, még gyerekkoromban tanult zongoraátiratot játszottam, lendületesen adva elő a különben érzelgős darabot, könnyedén futtatva a hangokat...

Amikor a játék végére értem, mozdulatlan maradtam a helyemen, megvártam míg minden rezgő hang teljesen elhal kívül, belül.

Akkor szólalt meg újra csendesen a padban térdepelő, akiről közben már meg is feledkeztem, hagytam elragadtatni magam saját zenémtől.

Az illető, most sem fordulva felém, azt mondta: nagy vagyok. És megismételte: mindig tudta rólam, hogy igazán nagy vagyok...

Csak ekkor fordult meg, s tekintett föl a kórusra, ahol még mindig mozdulatlanul ültem az öreg orgonapadon.

Nagyon megtört, vöröses szakállal borított fáradt arca ellenére is felismerhető maradt számomra jellegzetes vonásairól, tekintetének alázatosságáról, lénye egészéből sugárzó keserű mélaságáról.

Hirtelen nem tudtam, vajon van-e még rajtunk kívül valaki a templomban?

Visszafogjam-e feltörő hevületem, vagy engedjem érzéseimet gáttalanul áramlani, nem tudtam.

Rohanjak le a lépcsőn a kórusból máris, s vessem magam a jövevény nyakába, ölelve, csókolva őt, nem tudtam.

Végül a mértékletesség javára döntöttem. Ehhez, gondolom, az is kellett, hogy miközben tépelődtem, mit tegyek, mi volna a helyes cselekedet, hirtelen felvillant emlékezetemben néhány régi kép az immár egyetlen, elveszettnek hitt fiamról – hisz ő volt odalenn a főhajóban, kétség nem fért hozzá –, hogy ő tulajdonképpen engem és anyját hidegen elhagyott...

Mégis, valamennyire leküzdve magamban a feltörő rossz érzést, sietve elindultam lefelé. Négy-öt lépés után azonban hirtelen megálltam, s vártam, hogy ő siessen elém.

Hogy átöleljem, ahogy utoljára kicsi gyerekként, és felismerjem testének régi, nyugtalan, fájó rándulását, ahogy borzas fejével a vállamnak feszül, azt akartam. De ő csak állt, nem jött felém. És már én sem mertem menni.

Nem mintha nem okozott volna rendkívüli meglepetést, hogy több mint nyolc év után újra láthattam a fiamat, de már semmiképpen nem akartam elárulni, hogy mi zajlik bennem. Ugyanakkor észre kellett vennem, hogy valami mélységes némaság honol belül, a lelkében. Hogy afféle tombolás utáni elgyötörtség nehezíti a szívét. Erre következtettem mozdulatlan tekintetéből, ahogy nézett felém, de mintha nem tudná, hogy engem néz. Azonkívül a nyakán és az arcán, fültőtől előre, pár centis karcolás nyoma látszott, mintha az elmúlt napokban tüskés bozóton kelt volna át, esetleg menekülnie kellett volna.

Azt maga mondta, de már fenn a vadászházban, ahová az ő sürgetésére hamar  felszaladtunk a kocsival, hogy titokban van itt nálam. Kérdésemre, hogy hogyan talált rám a templomban, teljes nyugalommal azt válaszolta, van itt valaki, aki kezében tartja a történések fonalát. Mondtam neki, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hívő lélek lett. Erre azonban nem válaszolt. Azt mondta, nem szeretné, ha rajtunk kívül, s mintha azt a titokzatos harmadikat is ide értette volna, a kézmozdulatából gondoltam így, ha mások is megtudnák, hogy ő itt járt nálam. Egyébként, folytatta, már jóval előbb is itt volt, a padláson bújt meg, még azelőtt, hogy megjelentem a hegyen a kocsimmal. Meg kell mondania, nem volt egyedül. Egy nő volt vele. Szép, bolond, kegyetlen nő, mondotta.

Nem hittem a fülemnek.

Azt mondta, szerette azt a nőt, tudjam meg! Úgy szerette, ahogy még embert, rajtam kívül, és ekkor, ámulatomra, rám nézett (kétségkívül jóleső melegség öntött el), ahogy rajtam kívül még nem szeretett. De, tette hozzá máris, nem is gyűlölt még jobban senkit, megmondja. Abban a pillanatban nem tudtam: valóban vérig aláztattam-e, vagy csak rosszul ítélem meg a hangsúlyait.

Azzal folytatta, szeretett volna olyan lenni, mint én, és közben bedobott egy fahasábot a lángok közé; ujjaival fázósan összefogta a kabátja gallérját az álla alatt.

Azt mondta, sajnos én már egészen kicsi korától beléje fojtottam minden indulatot. Ha valamiben úgy tűnt, hogy igazat adok neki, akkor is én voltam az erős. Én maradtam. Miért nem tudtam soha elbukni őelőtte?!...

Szavai már-már nem is e világi hangon vádoltak.

Tulajdonképpen szerettem őt, csak éppen elbukni nem tudtam. Uramisten, apa, nyögött fel ekkor, és nem tudtam, sírni készül vagy hozzám akar vágni valamit. Uramisten!...

Azután megismételte, hogy szeretett engem, mérhetetlenül. Mert, így mondta, nem is tehetett mást. Én ugyanis a kitalált meséimmel, történeteimmel egészen magamhoz láncoltam a szívét. Foglyommá vált, azt mondta. Mindig én voltam a példaképe. Nem akart nagyobbra nőni, mint amekkora én vagyok. Nem akarta, hogy több haja legyen, mint nekem volt. Engem másolt megszállottan. És amikor megszületett a testvére, s hamarosan meghalt, emlékszik, én akkor sokáig nem tudtam talpraállni. Elbuktam akkor, igen, mondotta, de még akkor is erős maradtam. Mert megértette, nem akármilyen teher roppantott meg. S ha így nézett, ha innen, akkor már újra nagy és méltóságteljes voltam a szemében...

Hogy hívták azt a nőt, szóltam közbe, s még tétováztam kis ideig, kérdezhetem-e, aki veled volt?

Nem értette, vagy nem akarta megérteni a kérdést; nem válaszolt nekem. Viszont a következő mondatával már engem is hosszan elnémított.

Azt mondta: ő hallott és látott mindent azon az éjjelen. Ott, vagyis itt volt az ablaknál, végig figyelt minket, különösen engem...

Nagyon mély lélegzetet vett. Sípolt a melle. Szemembe nézett, hidegen, mélyen. Úgy éreztem, tekintetével egészen elmerül bennem. Az is lehet, hogy önmagát nézte ilyen kitartóan a szememben. Ahogy én is csak magamat néztem az ő szemében.

Még odapillantottam reszkető, csontos ujjaira.

Azt mondta: kiskorában gyakran úgy érezte, ha akarnám: eladhatnám vagy kicserélhetném őt. Hogy ahhoz nekem elemi jogom van, úgy képzelte. Ha megunom őt vagy nem tartom jó gyereknek, mert kárt tett, akkor kicserélem egy másik gyerekkel. Az utána öt évvel született öccse, aki pólyásként meghalt, s akit  ő  nem is látott, vagy lehet, hogy látta, de nem emlékszik már rá, szóval mindig csak ő volt fontos nekem, mondta, mindig az ő  sírhelyét, s vele az emlékét ápolhattam, mondta. Ami szép is egy apától, folytatta. Csakhogy a testvére, ne feledjem, nem hibázhatott. A testvére nem tudott rossz lenni, nem ejtette le a poharat, kanalat, nem rúgta be focival az ablakot. A testvére mindig tiszta és jó maradt. Sőt, mondta, az én szememben épp a testvére volt mindezen erények foglalata. Egy halottat nem győzhetett le a napi botlásai közepette, mondta...

Aztán váratlanul felnevetett, erőltetetten, eszelősen.

Sajnos, nem mutatkozhat ezen a vidéken többet, folytatta hűvösen, ugyanakkor igen nagy nyugalommal, s odaállt elém. Még arra kérne, engedjem meg, hogy a vadászházban (ő egyébként úgy mondta: házadban) pár percet csendben eltölthessen a közelemben. Ez egyben búcsú is lenne tőlem...

Aztán elém állt újra, megölelt, mosolygott, észrevettem, hogy az esőkabátja még mindig csurom víz...

Végül eltűnt a fiam újra. Ahogyan érkezett: váratlanul, olyan váratlanul ment el. Itt hagyva ölelése emlékét, elment a fiam...

 (Részlet A Hradkov-hegyi kolostor kerengője című könyvből)



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 30
Tegnapi: 11
Heti: 114
Havi: 737
Össz.: 37 864

Látogatottság növelés
Oldal: Későn érkeztem
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »