Szegfűt, pirosat!

„Egyet, egyet, csak egyet!...”
„Ha egyet, akkor mért mondja háromszor? „
„Ne haragudjon, aranyos, mindig itt szoktam venni magánál, szegfűt, a feleségem, Isten nyugosztalja, azt szerette míg élt, otthon egy vázában mindig volt virág, még télen is költött rá, igaz, én haragudtam ezért, miért költ annyit virágra, úgyis elhervad, tudta, hogy haragszom, látta rajtam, olyankor kezembe nyomott egy százast: nesze, mondta, ennyibe került a virág, igyál rajta valamit, te megiszod, én virágra adom.”
„Tessék, itt van. Kilencvenkilenc.”
„Mondja, tényleg nem ismer meg? Karcsi. A fuvaros.
„Megismerem. Miért ne. Oszt' mi van akkor!”
„Hát...”
„Hát-hát... Többet ivott, aztán már udvarolna! Nem szép dolog, hogy eljön a feleségéhez, virágot vesz neki, és közben lesi a fehérnépet.”
„Hová gondol?”
„Ahová maga. Nekem is meghalt az uram. Öt éve. Itt van bent. Abban az évben ment volna nyugdíjba, de sújtólég volt. Ő halt meg egyedül.”
„Isten nyugosztalja.”
„Hát csak azért mondom. Így vagyok. És jól megvagyok egyedül is. Nem jár nekem az eszem senkin és semmin. Szóval, még hogyha netán össze is illünk korban, ne képzelje, hogy tisztára megbolondultam.”
„De hát én nem is azért...”
„Persze, tudom én. Na, Isten áldja! „
„Hanem csak, hogy emlékszik-e...”
„Emlékszek.”
„Hogy mindig itt szoktam magánál, szegfűt, pirosat, mert azt szerette a feleségem, Isten nyugosztalja.”
„Jól van, jó. Jöjjön máskor is. De legközelebb ne igyon. Nem szép dolog italosan a temetőbe járni.”
„Hát úgy nézek én ki?”
„Úgy. Másképp nem beszélne annyit. Csöndesnek, jóravalónak ismerem én magát. Attól persze még, elismerem, lehet jóravaló, ha sokat is mond. Na, Isten áldja! Jöjjön máskor is. Nem is látszik már italosnak. Nem tudom, miért találtam ki, hogy olyan.” - És az asszonyság rámosolygott Karcsira, olyan csintalanul, gyerekes csintalanul. De Karcsi még valamit észrevett az asszony pillantásában: azt a mára már fénye-vesztett kacér kihívást, amit valamikor oly tékozlón szórt ez a nő jobbra-balra. - „Vén kurva!” - mondta Karcsi őszintén, harag nélkül, csak úgy maga elé, épp mikor egy görbebottal botorkáló öregasszonyt került el. Karcsi úgy ment el mellette a járdán, közömbösen, mintha vadidegent került volna el. Pedig Szávay nénit jól ismerte. Szávay bácsi sírszomszédja az ő feleségének. Az öregasszony rámeredt Karcsi háta közepére:
„Édes Istenem, de furcsákat művelsz velem!”

 

 

 

 

Oldal: Szegfűt, pirosat!
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat