Kaszás Máté

BREVI MANU 

 

Odaálltál elé, és mondtad, amit elébb ─ amikor még szembe ültél vele ─ elhallgattál. Csak miután már átböngészte az irataidat ─ „ó, mennyi-mennyi lelet!”  ─, ültél át oda, ahová kérte. És akkor megnézte a torkodat. Nem, előbb az orrodat nézte meg, olyan szétfeszítővel (orrlyukfeszítővel), és ami akkor igazán megmaradt benned: a hideg. Annak a szerszámnak a fémhidege. És emlékeztél (egy pillanat alatt, naná!), hogy ilyet már éreztél, pont ilyet, enyhe feszítő fájdalom kíséretében, négy vagy öt napja, meg talán régebben is.

Azután jött a torok.

Már szépen, egyenes derékkal ültél, ahogy kérte, térded az ő térde között, s vajon beugrott-e (igen, beugrott, jól tudod), hogy: férfi, hogy hiszen ez itt egy férfi, ha doktor is! És a doktor miatt-e vagy a férfi mivolta miatt-e ─ röstellted már a térdeddel  az ő térdét, vagyis hát olykor-máskor a combját érinteni.

Csak neked juthat ilyen eszedbe, gondoltad. Már a nyelvedet nyomta le a kanállal, í-t mondjon, mondta, és bár te nem bírtál ííí-zni: megdicsért. Vagy olyasfélének hatott. Azután jött a gézzel kihúzott nyelv. Meg a csöppnyi tükör.

„Mennyit szív?”

„Csak délután ─ felelted ─, négyet-ötöt.”

„El kellene hagynia teljesen.”

„Igen, tudom.”

No és ekkor ült vissza az asztalához, és hosszan körmölt egy papírra, végül  átnyújtva a leletet, kíváncsian megkérdezte:

„És mostanában milyen témán tetszik dolgozgatni?”

Hirtelen, lelked teljes riadalmával szántad el magad, hogy bevalljad:

„Semmilyenen.”

Kilépve az orvostól a hosszú folyosóra, láttad a fiatal lányokat (ápolókat); egy tolókocsit toltak be a liftbe, rajta egy ősz hajú, borostás arcú, sebes ajkú, ödémás, itt-ott sötéten vörös lábszárú öreg férfi ült, strandpapucsban. Tekintete kissé ködös volt, amint visszanézett rád. Betolták a liftbe, s ott bent a lányok  hangtalanul összenevettek. A folyosó ablakából látni lehetett a távoli hegyen a tarajos erdőt. Messze volt, s mégis közel. Vakított az őszi verőfény. S azt gondoltad akkor: az élet ─ kaland  csak.  Nézted közben a fehér galambokat az őszben. Harangszóra szálltak.

Még aznap este levelet küldtél a vaknak, a szolgálója kezébe adtad. „Barátom ─ írtad ─, ma hat éve halott a Fiú, és mind a mai napig fölfoghatatlan számomra, hogy csak volt. Elérzékenyülhetek, de ennek semmi köze hozzá. Sorsunk fájna benne? Róla szólni, csak róla ─ de hogyan? Nem vagyok alkalmas egy ilyen feladatra. A tisztasághoz  eljutni úgy lehetne itt, ha önmagamtól megszabadíthatnám a gondolatot. Hogy ne legyek. Vasalók, csövek, és a rettenet. Szavakba nem foglalható magány. A nem-élet, és a majdnem-élet  pusztasága, sikátora.  Isten elfordított arca. Vasalók, csövek, rettenet. Vagy még rettenet sem! Még pokol sem! Ahogy egy szíj feszül szakadásig. Egy szíj, melynek nincs külső viszonyíthatósága, önnön feszülése, feszíttetése ─ semmi több. Még nem halál, már nem élet. Kristály ─ fény ─ összeomlás. Miért tartják a halálról, hogy fekete? És ha fekete is, miért kelt borzalmat a fekete? Mit érezhetett a Fiú? Minden percnyi kínja évmilliónyi  tapasztalás?  Vajon  ő  adta-e föl, kis személyisége, avagy a részecskék, a lassuló mozgás következtében gyorsan elszivárgó melegség? Hisz az élet is csak hő, így olvastam valahol, csillagok átörökített tüze. A leghalványabb lángocska is tűz. A parázs is. A szikra is. Mi hát a halál? Barátom, milyenek az esélyeink? Az elmúlás még az élet ügye? A halál talán a megbékélt anyag alázata is? Feloldódás? A halál leválás, végső és végleges  pályára térés? A halált hordozzuk-őrizzük legbelül életünk során? Sokáig élni, sokáig őrizni? Ház vagyok, s halálom a legbelső szobám?”

Másnap reggel a tartós esőről mondtad magadnak: ugyanúgy esik, mint kislánykoromban ─, és ezt a naplódba mindjárt le is írtad. De még azt is, hogy: hanyatt fekve, csukott szemmel jöttél erre rá. Persze nem volt nehéz rájönnöd, hiszen hajnal óta megállás nélkül esett, kicsit sem csendesedve, pontosan ugyanúgy, ahogy gyermekkorodban sokszor. Az esőcseppek az erkély vaskorlátján csapódtak.

Kora délután elmentél a vakhoz.

A vaknak azt mondtad: Az a legfőbb gondom, hogy érzem, áttörhetetlen falba ütköztem, az én nem-tudásom rettenetes falába. És hiába, hogy gazdag és keserves gyerekkorom élménye máig erős bennem ─ nem tanultam meg alapvető dolgokat. S elhagytam a részletek, a mellékes dolgok felmutatását. Olyant is, mint egy tájrészlet. Egy kút.

„Két gyermeked van ─ mondta a vak ─, akikért te felelős vagy, noha mostanra már egymás kezét fogják. Lenn a téren játszanak most is, míg te itt sóhajtozol délután négy óta. Már hét is elmúlt. Az a fa, amelynek tövében megpillantod majd a kicsit, most virágzik, nevét sem tudod, de dús fehér fürtje az ablakodig ontja illatát. Szép az alkony, hidd el. Menj haza, forrald föl a tejet, és várd, hogy feljöjjenek.”

Mintha darazsak, méhek csimpaszkodnának egymás hegyén hátán: gyűrűsen kunkorodó a vak ember szakálla. A bajusza viszont szálegyenes és sötét. Míg a szakáll színe ─ hát nem is tudod. Seszínű. Őszes kissé. Középen elválasztott, lenyalt haj. És mintha a kerek, fekete szemüvege mögül (biztonságos fedezék) nézegelődne. A  fülei, hát igen, azok csúnyácskák, bizony. Kajlák. És nem csak a szemüvegszár nyomja széjjel, ó nem. Az orr, az persze hegyes. Hegyeske. Hegyeskecses. S az egész ember mintha nem is létezne. Mintha csupán csak rá lenne kenve a falra. Egy olyan maszatolás a falon. Pedig az ablakból néz kifelé, nem a falból. Végül is a falból  néz  ki, valóban, mondod. Előtte likőrös üveg, gömb-dugaszolóval. Az üveg külső falán, akárha örvény szántotta volna föl, sűrű barázdák. A nyaka, mármint az üvegnek, keskeny henger. Mert az üveg maga is, ugyebár, szintén hasas gömb. Nem így a tőle jobbra eső cukortartó, amely leginkább sörös kupára emlékeztet.

Künn szól a harmonika. Konflis halad tova. A járdaszélen kalapban a muzsikáló ember. Ujjai pálcikák; fejét kissé oldalt fordítja, szűk, kopottas mellényben áll, és fehér ingben. A billentyűk ─ hát igen!, mondod ─, a billentyűk hófehérek.

Aztán egy paradicsomkontyos szőke hölgy. Ahogy az arcára ömlik a fény. Mosolya ─ amely már-már nevetés, és az is, de a legszelídebb ─ egészségről, (egy) épp megtapasztalt örömről ad hírt. Mintha a csöngős villamos látványa késztetné a boldogságra.

Búcsúzóul egy régebbi emlékedet kezdted el mesélni a vaknak, fontosnak érezted, hogy tudomására hozd:

„Szombat délután volt ─ mondtad ─; beszaladtam a kis sírt megnézni; elolvadt a halmon a hó. Igazából ezt akartam tudni, hogy ott is elolvadt-e? Igen, csupán az útelágazásban volt két kisebb kupac, ezeket bizonyára úgy gyűjtötték ott össze. Lassan ballagtam kifelé, azon gondolkozva, hogy hazaérve nyugodtan megebédelek majd, megiszom a délutáni kávémat. Így ballagtam csöndesen. Olykor elolvastam egy-egy nevet a sírköveken, aztán már azt sem, egyszerűen csak jelen voltam egy helyen, ahonnan is épp távozom. Amikor még a sírnál álltam, és nézegettem a kis táblácskán a gyerek keresztnevét, hallottam a temetőn túli morajt, a város neszezését, és mint e helyen annyiszor, újra megriadtam a külvilág jelenvalóságától, ám kifelé lépegetve már nem zavart ez sem. Még ugyan eszembe volt, hogy panaszoltam magamban a sírnál: a nyáron csináltatott  keresztfa teljesen eldeformálódott a hidegben, meghajlott, talán mert nyers volt a fa, s lehet, így marad most már, görbén. Mindezek eszemben voltak, de súlytalanul ─ mesélted a vaknak.

Délnyugatról borongózott kicsit ─ folytattad ─, keleten viszont tiszta volt az ég, sőt, ragyogó, és én kelet felé néztem akkor, kelet felé, meg persze közben-közben előre, déli irányba, amerre haladtam. Az út előttem nyílegyenes, és oly messzire elláttam rajta, hogy az a két-három ember, akik majdnem az út legvégén jártak, akkorkáknak tűntek, mint a lepkék. Körülöttem meg sehol valaki. Csupán a nagy-nagy csönd.

És akkor, képzelje, felfigyeltem, de jó messzire, kelet felé, felfigyeltem két jegenyére. Elég nagy távolságra voltak egymástól. A két jegenye között épp egy madár szállt el. Lehet, hogy varjú. Az is lehet, hogy galamb. Nem fától-fáig röpült, hanem egyenletes szárnycsapásokkal húzott tova. Amikor megpillantottam, épp a két jegenye közé ért. Arrafelé az égen tavasz volt, így éreztem, itt viszont, ahol ballagok, kétségkívül még tél van, kabát, kendő is rajtam. Ám ott messze az ég fényességével, a madár röpülésével ─ tavaszodni látszott. Egyszerre volt tél és tavasz. De a tavasz nagyon-nagyon messze. És nem csak térben ─ időben is. Nem úgy volt számomra, hogy: MOST, hanem, hogy: MAJD. Ugyanaz az idő egyszerre más idővé is lehetett. De abba az időbe én csak bepillanthattam a temetőből, nem volt részem benne. A jegenyék ─ hiába, hogy még csupaszon ─, a madár s az ég fényes fele: tavaszban állt. Vagy inkább: tavaszban lélegzett. Bevallom, barátom ─ zártad mondandódat ─, éhes sem voltam már, és a kávémra sem vágytam”.

A vak akkor semmit nem felelt. Ám távozásodkor egy levelet nyomott a kezedbe. Otthon bontottad fel. Ez állt benne:

„Ahogy megöregszünk ─ (a dátumozást is figyelembe véve barátod még látó szemmel írhatta valamikor) ─, ahogy napról-napra lankad már  erőnk  ─  hajdani sudárságunk  rég  oda ─, gyengülő tekintetünkkel azokat az elveszett, elhagyott régi útjainkat keressük föl újra, melyektől oly hamar, észrevétlenül és könnyedén távolkerültünk.  Távolkerültünk, hogy végre kialakítsuk saját környezetünket valahol, valahol másutt. És milyen sokáig hisszük, hogy az a miénk lesz. Kábulat ez? Félelmetes játék velünk? De hiszen ott még semmit sem sejtünk, a kezünk által teremtett otthonokban ─ semmit. Hogy nem, ez nem a mi otthonunk lesz, ez csakis a gyerekeinké lehet ─ nem sejtjük. Aztán, már fáradt fővel, csalódottan vagy csak hiányérzettel a szívünkben, útra kelünk öregen. Útra kel a lelkünk, mint a lazacok, fel a folyón, odavágyunk, ahonnan érkeztünk. S ez lesz majd fiainkkal, lányainkkal. Azzal a különbséggel, hogy ők meg az általunk ─ apáik, anyáik által ─ teremtett otthonokba vágynak majd. No és ha lesz elég időnk hozzá, bizonyára vissza is találunk a régi kertbe, szobába, ágyba, vissza apánkhoz, anyánkhoz.  Sőt, a legeslegelső lázhoz. A lázas látomáshoz. Mindenünk megvan, megmaradt, az utolsó pillanatban: mindenünk” ─ zárta sorait a vak.

 

Oldal: BREVI MANU
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat