Kaszás Máté

Blues

Különösebben nem bánkódott Horn, hogy üresen találja a házat. A konyha kulcsa a villanyórán, a szobáé a konyhában volt, ahogy elmagyarázták neki annak idején. Apja csípősen megjegyezte: „Egyikőnk úgyis mindig itthon tartózkodik, nem szükséges fölírnod.” Valóban nem kellett fölírnia, Horn erre még jól emlékezett. Viszont ez egyszer apja mégiscsak elhibázta, gondolta kárörvendően.

A fémlavórból gyorsan kisúrolta a koszt, majd vizet töltött belé, és föltette a rezsó lapjára, hogy lemossa magáról az út porát, az izzadságot. Épp csak a zsinort nem találta a víz melegítéséhez.

A sarokban jókora szemétkupacra lelt: tojás- és hagymahéj, összetöpörödött, fekete pöttyös selejt babszemek, talán még macskaszar is - nézett fintorogva körbe. Megfejthetetlen eredetű nehéz szagot érzett.

Miután tetőtől talpig lemosdott a hideg vízben (rákoppintva a szappannal vesszejére, akárha a tervezett esti találkára stimulálná máris), egyszer csak megpillantotta amit az imént annyira keresett: a vasalózsinór ott lógott a fogason a sarokban a szutykos söprű ál-árnyékaként.

A szagról akkor már bizonyosan tudta, hogy az nem lehet más, csakis az öregség szaga, mennél többször belélegezte, annál közömbösebb lett iránta, feltételezte, hogy az ablakpárkányon elhelyezett cserepes kardvirág is így lehetett vele eleinte, most azonban már elhervadna ennek a tömény szagnak a hiányától.

A vizet szál gatyában loccsantotta ki az udvarra; öreg nénike ballagott el a ház előtt: „Megjöttél?” – kérdezte csodálkozva. Hornnak viszont ez a „jöttél” annyira szokatlan volt az asszony szájából az errefelé használatos „gyüttél” helyett, hogy hirtelenjében keresetlenül rávágta: „Ja.”

És fogalma sem volt, kinek mondja.

Apja borotválkozó-készletével hamar lerántotta fekete sörtéit; ezt már a nagyszobában végezte, abban a szobában, ahol egy, a mostanihoz hasonló nyári délutánon teperte le egyik barátja azt a lányt, aki neki gyerekkorában a Nagy Őt jelentette.

Blondelkeretben Mária ölén fehér galambokat etető Kisded; az ablakon a függöny rojtjait már régóta nem fésülik-kefélik egyenletesre; virágok: vízipálma, büdöske, és muskátli muskátli hegyén-hátán.

Abból a szögből, ahonnan most kitekintett az ablakon, Horn egészen jól rálátott a gyerekkorára; a kép nem kötődött eseményhez, mindössze egy kék-pöttyös labda, és egy azóta már kivágott diófa csendéletét őrizte, csak úgy ott voltak a szeme előtt mozdulatlanul, várakoztak az időben.

Gyerekként ebben a szobában feküdt egyszer negyven fokos lázban, a dívány a szoba közepére kihúzva, frissen volt sikálva a döngölt föld, a nyitott ajtón behallatszott a gerlemadár turbékolása: „Megölték szegénykét, letették a mélybe...”

Az istállóba csak azért kukkantott be, hogy megnézze, vettek-e az „öregek” újabb jószágot. Nem volt benn egyetlen állat sem; a fal beesett hassal tátongott, ugyanúgy, ahogyan a tehenek annak idején kinyalták. A nagy, szürke betonvályúban balták és kapák közt Fundazol feliratú dobozok sorakoztak, a nyelek úgy meredtek ki a vályúból, mint krokodil hátából a szigonyok.

Amikor visszatért a szobába, anyja staférung-ruhásszekrényében megkereste a fejkendők közé rejtett pénzt. Hangosan megszámolta. Kicsit tétovázott, ám végül visszatette az egészet oda, ahonnan kiemelte, és a kendőket is ugyanúgy elrendezte.

A nagy állótükör előtt hosszasan vizsgálta az ábrázatát. Észrevette a tükör letört sarkát, melyet csak úgy oda állítottak a nippek elé. Ebben a letört részben is azt látta, amit a nagyban, vagyis mindenből kettő volt, és ez különös méretűvé tágította a szobát. A szoba ablakán át az utcára látott, a szemben lévő ház előtt nagy kupacban homok volt fölhalmozva, a homokhegy oldalában egy piros kis játéklapát fénylett. A téglából kirakott járda hézagaiban gazpamacsok burjánzottak. A túloldali házak azóta épültek, amióta ő eltávozott a faluból. A hajdani krumpliföldeken létesült otthonoknak talán nincs is nálánál idősebb gazdája, gondolta.

Hat órakor indult vissza a városba, és akkor még nem sejtette, hogy néhány óra múlva ismét megjelenik ugyanezen a helyen.

 

Elmúlt éjfél, amikor kikapcsolt motorral csöndesen begördült a nyirkos fűszőnyegen az udvarba, pontosan arra a helyre, ahol délután már állt a kocsija.

Mintha másik kéz nem is érintette volna azóta a kilincset.

Óvatosan nyitotta és zárta a kocsi ajtaját; az utcai lámpa fényénél törékeny testek köröztek. Hűvös volt, és érezni lehetett a csend élét.

Csak az előszobában gyújtott lámpát, úgy tervezte, elalszik itt egy széken, de a nagyszobából kihallatszó ütemes hortyogás fölbátorította a közelítésre.

Természetesen megfordult a fejében, hogy az ajtó nyitásával fölriaszthatja idős szüleit, mi több, késői megjelenésével rémületet kelt bennük; mégsem fordult vissza, valamiképpen jogot érzett rá, hogy egy csekély ijedséget kiváltson, talán mert rövid időn belül ez már a második hazatérése, s ha először nem fogadták tárt karokkal, most, újabb megjelenésekor elvárná, hogy talpra ugorjanak előtte.

Amikor belépett a szobába, enyhe bizsergést érzett a feje búbján, s hirtelenjében nem is tudta, ezt minek tulajdonítsa.

Látva a békésen alvó apját, és hallva anyja egyenletes lélegzését, Horn úgy gondolta, nyugodtan lefeküdhet maga is a régi helyére, itthon nincs semmi változás.

Miután az előszobában lekapcsolta a villanyt, s visszabátorkodva a nagyszobába, jólesően ledőlt ruhástól a szabad heverőre, egy mély sóhajjal máris átadta magát a késő esti találka érzéki emlékének.

 

Az a „szépreményű hölgy”, akivel randevúja volt este, négy hónap leforgása alatt már a hatodik jelentkező volt a hirdetésre. A nőnek van egy papagája meg egy macskája, és szintúgy mint az előző öt „érdeklődő”, az „Együtt szép a nyár” jeligére küldte el Hornnak ismerkedő levelét. Már az első levélváltás után találkoztak. Attól kezdve azonban heteken keresztül csak azért járogattak föl a hegyre a kocsival, hogy a hölgy úgymond kedvére „gyönyörködhessen a város fényeiben”. És Horn hagyta is a nőt a maga választotta szerepében „megfőni”, ugyanúgy, ahogy a többieket is sorra. Mindközül talán a negyedik mutatkozott a legártatlanabbnak és legszendébbnek, jóllehet örökösen presszókba kívánkozott, ahol viszont szemérmesen csak üdítőket kortyolt, mígnem egyszer „töredelmesen” bevallotta Hornnak, hogy ő bizony műmálnától ennyit még nem hugyozott, merthogy tulajdonképpen konyakos csaj. Horn hagyta a hölgyet is a saját szerepében, azt gondolván: vesszen meg a fényektől, átkozza el magában az összes lámpát, az egész Tungsram-gyárat, hisz valahányszor találkoztak, Horn újra és újra ugyanarra a helyre vitte a nőt a kocsival, föl a hegyre, hogy kigyönyörködje magát a város fényeiben. Ám azon az estén, miként az várható is volt már, a hölgynek hirtelenjében elege lett választott szerepéből, meglehetősen nyersen, ugyanakkor csábos pillantását is bevetve megkérdezte Horntól: „Máshová nem tudsz elvinni...!?” Horn mindjárt az első kanyar után lefékezte a kocsit, s ott, az út szélén egymásnak estek, mint a marakodó kutyák.

Kétségtelen, várakozásán felüli mennyiségű eredményt hozott számára a helyi újságban közzétett jeligés hirdetése. Szebbnél szebb vallomásokkal árasztották el újdonsült levelezőpartnerei, természetesen mindannyian ugyanolyan érzelmi és lelki beállítottságúaknak festve le magukat, amilyennek Horn az áhított jövendőbelije belső jellemzőit megjelölte a hirdetésben.

Érdekes módon még az az ismerős kézírású levél is telve volt reménységgel, melyet a felesége, pontosabban a volt felesége írt Hornnak, mint sorsát bízvást megváltó ismeretlenhez. Milyen kicsi a világ, még az elágazott utak is érinthetik egymást újra, gondolta Horn, és választ küldött a címzettnek hamar: itt és itt, ekkor és ekkor, és hogy ő, az „ismeretlen megváltó” arról lesz felismerhető, hogy jobb kezével a kávéscsésze fülét fogja, ballal a kanalat, és hogy a cipőfűzője hófehér, s a végén kicsi, cuki, rózsaszín pamacs fityeg... És ült és várt a megadott helyen egykedvűen, lényegében semmire sem gondolva. A volt kedves pedig megjelent: frissen fésült frizura, Madonna-szelídségű arc, reklám-mosoly. A mosoly természetesen csak addig, amíg észre nem vette Hornt, volt férjét. Köszönni ugyan köszöntek egymásnak egy fejbiccentéssel, ám az ex nej a teremnek a legtávolabbi sarkában foglalt helyet. Horn meg arra gondolt: most azonnal fölkel és elmegy, nem várja meg míg az asszony ráébred a gyilkos csapdára. Ám az asztalától mégsem kifelé indult el, hanem egyenesen hozzá, a valamikori közös álmok, remények, s nagyszerű perspektívák részesültjéhez vitték lábai.

„Megengeded?”

A volt feleség egyszerűen vállat vont. Hornnak meg hirtelen olyan érzése támadt, mint amikor messzi útról fáradtan hazaérkezik az ember, s hallja, hogy a szél veszettül csapkodja a kitört ablakszárnyat. Abban a pillanatban valahogy hallhatóvá vált közös magányuk.

Aztán tíz percen keresztül csak a fiukról beszéltek, ahogy két idegen beszél egy harmadik közös ismerősről. S közben illemtudóan ültek, illemtudóan itták a kólát, illemtudóan tartották a fejüket.

A gyerek kedvenc étele éppúgy szóba került, mint influenzái, késői kimaradásai, hanglemezei vagy a ruhatára.

Horn egy gyűrött bankjegyet hagyott az asztalon a számla rendezésére, és odapottyantotta mellé az asszony őhozzá mint vélt ismeretlenhez írott reményteli levelét. A presszóban poharak csörrentek össze, kávé illatos gőze szállt, és a zenegépen valaki elindított egy régi, érzelmes bluest.

Oldal: Blues
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat