Kaszás Máté próza

regény - novella

Kaszás Máté  

A szatyor

 

Fényes, hideglelős nap volt. A gyerek már korán reggel, fél szemmel, vágtázva belovagolta az udvart. Csengetett a postás, majd a deszkakapu fölött bekukkantva észrevette Bergert: „Legyen szíves, van egy levele a házinéninek, megkérem, adja már át neki!” „Ne rohangálj! – szólt Berger a gyerekre. – Jövök! – mondta a postásnak. – Mindjárt indulunk és ez már az utolsó kötés lesz, tudod! – mondta. – Jó napot!” – mondta.

Amikor kiléptek az utcára, elvakította őket a szemben lévő ház meszelt fala. Berger a gyerek szabad fél szemét nézte; hunyorított, s ráncolta a homlokát. Kérdezte, mért nem veszik le már végleg a kötést. Berger azt felelte, nem le­het, és az úttesten áthaladva szorította a fia kezét, izzadt volt a csöpp tenyér. Távolabb egy kutya hasalt a villanyosz­lop árnyékában: a gyerek összerezzent. „Mit félsz? – nyom­ta meg Berger bátorítóan az ujját. – Láthatod, öreg már, meg aztán álmos is még.” A kutya az álom és az ébrenlét határán szuszogott, orra előtt egyenletes időközönként föl-fölszállt két kis áttetsző porfelleg. „Mért nem megy haza?” – kérdez­te a gyerek, és kissé körülményesen föltekintett Bergerre; a bal szeme volt lekötve, két széles csíkból fehér andráske­reszt éktelenkedett arcán. „Lehet, hogy itt lakik, nem tu­dom – felelte Berger. – Nem kell pisilned? Szép füle van, igaz? Azért ha így látsz kutyát feküdni, nem tanácsos a kö­zelébe menni. Kszü-kszü!... Nézd, nem is hallja.” „Ja-aj!” – mókázta el a gyerek nyilvánvaló félszét, és úgy kellett eliszkolniuk az oszlop mögött.

Azon az úton mentek, amelyiken máskor. Arcukba lövelt a nap melege, és ez mindkettejüknek jó volt. A „Jó szerencsét” kocsma bejáratánál komoly arcú férfiak várták a nyitást, udvariasan utat adtak Bergernek s a gyereknek. Egy téren mentek át. Itt már gyerekek cipeltek nagy, kitömött táskákat, a térnek majd minden irányából érkeztek. Ilyenkor – gondolta Berger – még szépen fel van húzva a bokájukra a zokni, ingük, pulóverük tiszta, hajukban még ott a fésű nyoma.

Közben valamit szólt hozzá a gyerek, ám Berger nem értette meg, s gépiesen azt mondta: „így van.”

Elhaladtak az újságos bódé mellett, befordultak a fehér nyírfáról felismerhető utcába. Ott voltak, megérkeztek, bementek.

Nem sokat vártak, a kilépő beteg után mindjárt Bergeréket hívták be, nehogy agyonizgulja magát a gyerek. De Bergernek nem kellett már lefogni a fiát. A gyerek mindössze egyet szisszent, amikor letépték arcáról a tapaszt, utána már vidáman hadart, bolondozott. Berger lopva figyelte az arcokat, vajon mit, s mennyit értenek meg a gyerek beszé­déből. Mindenképpen kevés volt ahhoz, hogy azt mondhat­ta volna rá: értik a fiát. „Több kötözés nem lesz, kis barátom – mondta az orvosnő –, ezt az apuka leveszi holnap és kész. Megmondom, hogy mikor kell visszajönni... Hatodikán, nézzük csak, jövő hónap hatodikán, az maguknak jó lesz?” „Nekünk nagyon jó – felelte Berger, s akkor vette észre, hogy a fiatalabb asszisztensnek új bugyija van, legalábbis számára új, körtés, és nagyon feszes. – Köszönjük a gondos kezelést! Köszönjük a határtalan türelmet!” – S míg ezeket elhadarta, Berger külön-külön mindenkinek a szemébe nézett, fejét kissé leszegte, hogy ezzel is kifejezze háláját. Talán nem mondtam sokat, és talán nem mondtam keveset, gondolta, s abban a minutumban mondták a fiának viccesen: „Na, öcsi, most már lehet szaladni az anyuhoz!”

Berger nem lepődött meg. Jóval elébb, az előző kezelések idején várt már egy ilyen árnyalt célzást, tapogatózást, megtudni: miért mindig vele jött a gyerek, sohasem az anyjával. S tulajdonképpen ő már régen mondani akarta: a gyerek anyja hónapok óta kórházban fekszik, nincs, hála isten nincs sem­mi probléma, csak óvatosságból tartják benn, merthogy az el­sővel, a Zolikával, mikor úgy volt az asszony, voltak kisebb komplikációk. Igen, mindezt már rég el akarta mondani, de nem volt kinek, nem volt rá igény; most viszont már semmiképpen nem mondhatja el. Az a helyzet, az a legjobb, ha nem mond már semmit sem, gondolta. Ugyanakkor pontosan tudta: a kíváncsiság már jó ideje a szemükben bujkált ezek­nek a lányok-nak, asszonyoknak, de idáig tapintatból nem ho­zakodtak vele elő, s ő szinte biztosra vette, hogy valamilyen szomorú eseményt sejtenek az állandó apa-fia együttlét mö­gött, netán válást, amit a feleség ledérsége folytán kellett volt érvényesíttetni, netán ennél gyászosabbat.

A fia nem hallotta vagy nem értette, amit mondtak neki, tovább bohóckodott.

És Bergernek most már kifejezett hányhatnékja volt a nyájas arcoktól, kíváncsi pillantásoktól, mindenkitől s min­dentől hányhatnékja volt.

Köszöntek és kiléptek, kifutottak a rendelőből.

Egyenesen haza mentek. Azon az úton, amelyen jöttek, egyenesen haza.

Valamit egyenek, ez látszott a legkézenfek-vőbbnek. Nem tudtak enni.

„Azért próbáljunk meg egy-két falatot lenyom-ni!” – mondta Berger. Sajtot meg paprikát rakott ki az asztalra. Meg lekvárt. „Ettől erősek leszünk?” – kérdezte a gyerek. Berger ismét nem figyelt oda, ropogtatta a paprikát, de so­káig csak a szájában forgatta. Arra gondolt, hogy nem is szereti a paprikát.

Jóval elmúlt tíz, mikor tompán kattant a kapu. Éppen mosták le a kezükről a lekvárt. Halkan surrogott a víz. A házban hirtelen nyomasztó lett a csend.

A törölközővel kukucsolni kellett és nevetni is kellett Bergernek, bár nem volt már sok idő.

Egészen lassú lépésekkel közeledett, majd kissé félretol­va maga előtt a tarka lepedőt az ajtókeretből, nagyon fárad­tan és nagyon vigyázva belépett a házba az asszony.

De a sárgarézkarikák így is remegve végigdaráltak a re­cés vasrúdon. Abbamaradt a nevetés rögtön. Az asszony az ajtóban állt. Berger s a gyerek a konyhai csapnál. Az asszony válla fölött a lepedőn egy jókora luk volt, azon a he­lyen vakító fényesség hasított be. Valamit mondott az asszony, valamilyen hangot hallatott. Berger nem tudta, melyiket nézze; azok néztek egymásra; a gyerek, fél szemé­vel, mint a tyúk, oldalvást nézett az anyjára.

Berger fogta, helyére tette a törölközőt, hosszan rendez­gette; látta, hogy koszos a kagyló.

Az asszony megindult előre, és akkor a gyerek is megin­dult hátra. Az asszony megállt, és mondta a gyereknek, hogy ő kicsoda, mondta, hogy ne féljen, most már nem megy el, azt mondta, most már mindig itthon marad. Az asszony tudott beszélni.

A gyerek tett még egy lépést hátra; egészen a falhoz la­pult; a sérült szemén az új kötést nyomkodva kérdezte: hol az ő testvére? Hol van, akit neki megígértek?

A törölköző nem volt jó, ahogy volt, Berger leemelte és a másik végénél fogva akasztotta vissza. Arra gondolt, hogy meg is fordíthatná a törölközőt, fonákjával is föl tehetné a szegre.

Az asszony akkor imbolyogva leguggolt a gyerek elé; ar­ca keservesen megnyúlott.

A gyerek annyit tett, hogy nem tett ellene, valaki itt most szorongatja a kezét és kész. Mintha azt kérdezné a szemé­vel: ez még meddig tart?

A szatyor a falnak támasztva, ruhákkal tele, ott állt ár­ván, útrakészen a sarokban. Később valahogy megérintette Berger az asszonyt, valamit szólt hozzá. Lepattant egy mészforgács, na ez jó!... Fölemelte Berger a szatyrot, kicsit összébb nyomta, hogy ne legyen olyan labda. „Akkor én most megyek.”

A gyerek először csak odafutott Bergerhez. Ber-ger erre egész ügyesen felnevetett. Farkas-fogakkal bár, de mégis­csak felnevetett. Hogy ő nem marad itten, ő is vele megy! – jelentette ki a gyerek. Az asszony csak állt a falnál, hallga­tott. „Nézd – kezdte Berger –, oda te nem jöhetsz. Oda, aho­vá most me-gyek, én se örömmel megyek. Nézd. Te már elég nagy vagy. Maholnap igazi katona vagy... Az istenedet – fordult ingerülten az asszonyhoz –, szólj már hozzáte is, hi­szen az anyja vagy!...”

Az asszony fuldokolva suttogni kezdte, hogy: Zolika. Aztán megint, meg megint: Zolika...

Mintha a hátáról fejtenék le a bőrt puszta kézzel,köröm­mel, Berger hallotta, ahogy ropog.

„Figyelj, kölyök! – kiáltotta. – Ez itt a te anyád. Az anyád! Nahát!...” Sarkon fordult, kilépett a házból a batyuval.

Üres, keskeny utcákon ment, a hőség verte olda­lon. Harangoztak, remegett bele a föld. Berger arra gondolt, hogy valaha, gyerekkorában, ő is sokat harangozott, arra gondolt, akkor még minden nap imádkozott, az apjáért meg az anyjáért imádkozott, a családjáért egyszer sem imádkozott...

Egy évig ment? Egy napig? Egy óráig? Egyszer csak ott volt, megérkezett a falhoz. Nekilátott, kereste a bejáratot. Végül talált a falon egy gombot és meg-nyomta. Hirtelen­jében nem is tudta, hogy benyomva kell-e tartani vagy en­gedje el. Nyomta is, meg el is engedte. Aztán a szakadozott hangról, mely a hangszóróból beszélt hozzá,kikövetkeztette Berger, hogy benyomva kell tartama, mert csak akkor hallja.

Kérdezte ahang, hogy: milyen név? Berger meg-mondta a nevet. „Jó, várjon!” – mondta a hang. Berger egyedül állt ott a falnál, azt sem tudta, hol fognak kijönni vagy kinyúlni ebből a hatalmas épületből; fölnézett, az ablakok ahhoz túl magasan vannak, hogy onnan nyúljanak le, bár igaz, kampós-botot vagy kötelet is leengedhetnek, gondolta. Aztán egyszerre kivágódott a rejtett ajtó, majdnem Berger lábát kaszálta el. „Tessék bejönni!” Berger bement. „Itt írja alá!” – mondta a férfi, akinek nagyon finom keze volt. Berger alá­írt. „Muszáj temetni?” Berger nem értette a kérdést. Mondta a férfi, hogy bent is hagyhatták volna, és nem lenne rá sem­mi gond, ilyen kicsi esetében ez nem szégyen, sőt az a fur­csa, hogy temetik, „de hát persze ez szuverén dolog.” A fér­fi közben átvette a csomagot Bergertől, belenézett: „Igen, jó, minden van itt, látom, pólya is van, az kell is, mert rögzíteni kell, így a, ide letesszük, meglesz kérem minden.”

A szatyrot szerette volna visszakapni Berger, de ez re­ménytelennek látszott. „Hát akkor mondja meg, mivel tar­tozom.”

Rátapadt, s ragadósán végigjárt Bergeren a férfi tekinte­te. Olyan volt, mintha az orrlukába is belesne. Nézték egy­mást. Néztek egymásra. Aztán a férfi közömbösen elfordí­totta a fejét, az asztalhoz lépett, fásultan rendezgetni kezdte az iratokat az asztalon. „Amennyit magának ér. Amennyit gondol. Amennyit szán a fiára.

Bergernek megállt a keze a zsebben. Nem tudta, meny­nyit vegyen elő. Mondtak volna egy számot, az igen. De így, hogy amennyit szán, amennyit neki ez a dolog ér... Hát nem tudta. Nem tudta, mennyit szánjon, mennyit ér a fia, akit nem ismert, csak egyszer látott, olyan fejformája van, mint a nagyobb-nak. Olyan volt. Mert már nincsen. És – érezte, percről percre átbillen önmagán, mint a túllökött hinta – tulajdonképpen jól is van, hogy nincsen. Berger azon kapta magát, hogy borzasztóan szégyelli a fiát ez előtt a derék ember előtt, akinek nyilván rengeteg dolga van, s igazi, felnőtt halottakat öltöztet, nem holmi gézengúzokat. Hát még amikor eszébe villant, mi minden flancot pakolt be a szatyorba! Ingecskét, sapkát (télit is, nyárit is), réklit, kisszvettert, kisbugyit, rugdalózót, három pelenkát, patentos gumigatyát, pólyát, csipkés pólyahuzattal...

„Uram! – szólalt meg most falfehéren Berger. – Itt az összes pénzem, vigye! Füstöljék el, vagy tegyék spirituszba a fiam, persze hogyha még lehet!...”

A férfi fáradtan visszanézett. „Ebben az esetben – kezd­te szelíden – önnek nincs pénzbeli tartozása felénk. Itt alá­ír, hogy lemond. Emezt meg itten töröljük, kész. Ennyi az egész.”

Kínjában Berger keményen kezet rázott a finomkezű úr­ral, aztán sietve távozott.

Künn, úgy látta, esőre áll az ég. A gesztenyefák kitartották ujjas leveleiket. Mindent összevetve, Berger nem látta re­ménytelennek helyzetét, ha ráérősen, békésen mendegél – és miért, miért is ne?!, gondolta – talán bőrig ázik, míg hazaér...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 27
Tegnapi: 11
Heti: 111
Havi: 734
Össz.: 37 861

Látogatottság növelés
Oldal: A szatyor
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »