Kaszás Máté

Darazsak éve

„Ma lenne kilenc éves Amálka – írja a nagybeteg V., már hazatérve a szanatóriumból –; talán ki kellene sírjam magam, nem tudom, írja. Hol van az már, amikor örülni tudtál vala­minek, egyáltalán a felszabadultság, a lélek nyugalma, hol? Ilon szemére veti a lányának, hogy zárkózott, hogy mulya, ugyanolyan bamba vagy – mondja neki –, mint a nagybátyád. Iszonyú önkínzással telik minden nap, semmi sem jó, nem tu­dok semmit sem, nincs türelmem, nincs hitem, nincs bennem semmi szeretet, kívül és belül sietve rongyolódom...”

Apám egy olajzöld nadrágot szeretne, s kért, hogy vásá­rolni tartsak vele, tízre ígérte, hogy értem jön, addig is kek­szet rágok, fáj a gyomrom. Hallom közben, hogy H. meséli J.-nek, kint az ablakunk alatt; az ablak szárnyát kijjebb nyi­tom, így jobban hallom: Csak elnézi ezt az embert, Zs.-t, a férjét, nekimegy a hegynek, megáll, összeszedi maradék erejét, nem lát, nem hall, pedig lát és hall, és nekimegy a hegynek újra és újra; közben telik az életük, az övé is. „Mekkora bűne lehet ennek az embernek, hogy így, ennyire meg tud hatódni, és könny nélkül is mindig sír a szeme?...”

„Mióta itthon vagyok – írja V. –, mintha egy talicska só­der lenne a gyomromban. Most ugyan együtt vagyok meg­ritkult családommal, és jó is így, és örülök is, de hiányzik a lelket emelő alászállás, zokogás, hiányzik, mondom.”

„A rossz hangulathoz légy türelemmel – intem R. úr okos sza­vával, mintha rádióból. – Indulj sétára. Utazz el. Járj szabad leve­gőn. Mert a hangulat illékony, mint a parföm. Többféle hangulat van. Van olyan hangulat, amelyben nagynak, erősnek, boldognak érezzük magunkat. S van olyan hangulat, amelyben rádöbbenünk, hogy milyen jelentéktelenek vagyunk. Ez a fajta hangulat is kell, na­gyon nagy szükségünk van rá, mert önismeretre tanít...”

„Az alvó gyerek fölé hajoltam – írja –, letérdepeltem mellé, és sokáig szagoltam az arcát. Semmilyen illata nem volt a fiamnak, semmilyen illat, semmilyen szag. Se jó, se rossz. Ilyen lehet a kifényesült szél két galaxis között, gon­doltam. Azután kimentem a konyhába a morzsát lesöpörni. Nagy, fekete tábla előtt, de lehet, hogy az ég volt az, puha, ám mégis súlyos, nagy, szakadt pelyhekben hullt a hó...”

„Olyan szomorú a hangod, komámasszony – mondja J. H.-nak – meséld el inkább a gyönyörű álmodat.”

„Jó neked – mondja H., és könnyedén átlépi a virágágyá­sokat. – Téged nem tesz rabszolgává a szeretet. Te a szere­lemben is szabad vagy.”

„Vigyél a hajnalkamagokból is! – ajánlja zavartan J. – És almát, diót, mogyorót – vigyél!...”

„Tudod – kezdi el mesélni H. –, egymás mellett kerék­pároztunk egy napsütötte, egyenes úton. Káprázatos nyár volt, és olyan béke a szívemben, amilyen még soha. Ez a ke­rékpártúra az egész világ szeme láttára zajlott. Ő ragyogó fehér, tengerésztiszti egyenruhában volt, nekem pedig szal­makalap volt a fejemen. Valamiért megkülönböztetett fi­gyelmet, tiszteletet kaptunk, de nem tudom, már akkor sem tudtam, hogy miért. Ugyanakkor, távolabb, két kisgyereket láttunk, akik messzi útról fáradtan hazaérnek, és reszketve szénába nyúlnak tojásért, hogy végre egyenek.”

„Az én álmom – sóhajt fel J. – nem volt ennyire szép. Egy csokor hosszúszárú íriszt láttam, közvetlenül a japán est után, annak a férfinak a kezében, aki mellém lépve bizalma­san felvilágosított: azok, heten, egy ötszemélyes furgonban menekültek (egyszerűen leléptek! – így a férfi), miután addig csipegettették a kertésszel a nyers májból az ereket, csomókat, sötét foltokat, míg alig maradt belőle valami. Az át­szúrt arcú zsonglőr száma ment épp, hosszú hajfonata hol jobbra, hol balra lengett; taps és verejték... Majd egy élénk­sárga tigrist hoztak be egy akkora dobozba gyömöszölve, mint a gyümölcsös láda, finom, hártyaszerű fóliával beborí­tották, és a köhögős lány szeplőivel teleszórták; egyébként nyugodt, kölyökforma, álmos kis fogoly volt...”

„Mint a hófehér papiros – írja V. –, mikor hirtelen felizzik szemünkben, ha erős fény hull rá, majd ugyanolyan gyorsan elszürkül, megfeketedik; felhők futnak fölöttünk, sötétek, mint a korom, és hol eltakarják a napot, hol meg hátrahagyják vakítóan, mi meg nem tudjuk már, mikor lát­juk a valót. Ha most még távoli neszek is társulnak a képhez – néha erősödők, máskor egészen elhalkulok –, csoda-e, ha a szívünkig beleborzongunk?... Ki mondta, hogy boldog­ságra születtünk? De ha nem arra, akkor mire? Próbatételre talán? Vagy magáért a születésért születtünk? S a többi – halálunkig – nem egyéb, mint kifutás? Vagy talán annyira belül vagyunk mindazon, ami élet, hogy e helyről nem lát­hatjuk helyzetünket át? Halálunkból láthatjuk-e már...?”

„Mi történhetett Zs.-vel? – fordul tétován J.-hez H. – Ki mondja meg, mi történt vele? Ő, aki egykor őszinte figyelem­mel volt a szép, a jó iránt, mára önmaga rideg omladéka. Né­ha elég egy pillanat neki, és kész. S az a pillanat mindig a leg­váratlanabb. S mintha azon nyomban elfelejtene mindent. És ez nem csak megtorpanás nála. Több annál, veszélyesebb. Olyankor elhagyja, egyedül hagyja a gondolat. Ül valakivel szemben, és nem tud megszólalni. Ám még csak kétségbee­sés sincs benne ilyenkor, semmi sem, csak a csönd, fénytelen, ízetlen egyedüliség; megsuhint az árvaság kardja, panaszolja néha, földre hull a fejem... – Átölelem, magamhoz húzom olyankor, és próbálom nyugtatgatni: Gondolj a sárkánygyí­kokra, kedves, gondolj az első madárra; aludj, aludj! Soha ne erővel közelíts, inkább csak szelíden, tétován. Tudod: a bir­toklás hite félrevisz, a részesülés öröme teljesebb; aludj, ked­ves, csukódj magadba, hallgasd az erek moraját: te vagy, és nem te vagy – fogadd el!...”

„Ő, aki olyan gyenge volt! – írja levelét zárva V. – S még­is úgy sújtani le rá! Ő, aki semmit sem érthetett az egészből! Fölemelt és lehulló keze csak... Szemében sem vád, sem til­takozás. Sem egy jaj az ajkán, sem szisszenés. Végleg elha­gyottan. Isten napocskája... Abbamaradt, becsukott, össze­csapott meséskönyv, mielőtt fellapozhattuk volna... És nem kérdezte meg tőle senki: szabad-e? Ő már nekem: le­hulló, kifehéredő örök nyár, örökig ígért találkozás...”

Mint a fénybe tévedt rovarok körkörös, szédült röpülése – mondom, sóhajtom, száraz kekszemet rágicsálva –, mikor már nem lát­ják egymást, mikor nekik már a fényes is fekete, mikor már a közösen kavart örvény húzza és tartja őket fogva, lehet, egy életre – valahogy így menekülünk, testvér, egymás előtt, egy­más mögött, átforrósodva a szélben, mind sebesebb körök­ben... Közben látom, hogy J. már az ablakunknál áll, fél könyök­kel az ablakunk párkányára támaszkodik, és így mondja kicsit riadtan, kicsit panaszosan – H.-nak mondja, de én tu­dom, hogy minden szava nekem szól, minden szava engem vádol:

„A ház, ahol lakunk, láthatod, egy dombon áll; nem sze­retjük ezt a helyet; mindenhonnan idelátni, és innen min­denfelé ellátni...”

Amit eddig csak sejtettem, most már szinte bizonyosan tudom: J. nemsokára el fog hagyni engem.

De vajon – ezt kérdezem most magamtól – boldog lesz-e, boldog lehet-e más tájakon?...

 

Oldal: Darazsak éve
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat