Kaszás Máté
Egy tölgycsemete
Egy tölgycsemete bújt ki, közvetlenül a kis fejfa mellett, s már tenyérnyi, cakkos szélű leveleket hajtott. Át kellene ültetniük, talán a betonalapzat elé. De átültessék-e, valóban? Egy: kibírja-e a csemete a helycserét? Kettő: mi van, ha útban lesz valakinek? Viszont ha hagyják tovább növekedni a helyén, a gyökérzete előbb-utóbb szétfeszíti a műkő rámát. Egyelőre abban maradnak, hogy várnak még a döntéssel.
Szép nyár eleji délelőtt. Reggel ugyan hűvös volt kicsit, rétegesen öltöztek, most azonban már ingujjban sétálhatnak.
Három helyet jöttek meglátogatni, ez itt, a kicsié, az utolsó.
Hét esztendő elszállt.
Végül is miért jön ide az ember? - kérdezhetnék egymástól. Ahhoz hogy gondoljunk az itt nyugvókra, nem kellene föltétlenül ide jönni. Nehéz is itt gondolatot találni hozzájuk, elvonják a figyelmet a fák, a habos felhők, egy szarka, amint fejfáról fejfára szálldos. Talán közel lenni? De hiszen tudjuk már, mi a közel és mi a messzi - ilyenről sem lehet tehát szó. Akkor hát miért? Önmagunkért?...
Kis csokor török szegfű meg egy szál piros hosszú szárú - ennyi a megváltásért. A holnapért.
Távozóban a helytől egyelőre még elkülönülnek egymástól; kicsivel odább, a gesztenyefák alatt talán majd újra összekapaszkodnak.
A harang - mitadisten! - megkondul, mint akkor, fölemlíteni azonban, érzik, dagályosság lenne, vagy él a múlt bennük és fölösleges minden szó, vagy végleg kiveszett - s akkor meg azért, minek!
A fenyők gyantaszaga mámorító! A sűrű, eleven zöld! Meg a kövér, humuszos föld kilélegzése!
Jó, hogy együtt sétálhatnak. A harangzúgás így elviselhetőbb.