Kaszás Máté 

Tengermély

 

Amikor azon a forró nyári napon együtt haltak, a férfi hetvennyolc éves volt, felesége hetvenkettő, mindig csak dolgoztak, dolgoztak, de felmutatni abból semmit sem tudtak. Szinte semmit. Ettek, ittak, csináltak néhány gyereket, akiknek nevet is elég volt adni. Nevelni nem nevelhették őket, hiszen folyton dolgoztak. A szomszédok foglalkoztak a gyerekekkel, legtöbbször senki. Mégis felnőttek mindannyian. A szülők nappal dolgoztak, éjjel aludtak. Mások is így szokták ezt, de másutt, közben-közben, akad valami szép is. Náluk olyan nem volt. Legalábbis nem tudtak róla.

Az utolsó nyáron a Krügerék kukoricását vették ki, felesben. A Ponkómálódótól a Kanalas-kútig húzódott a hatalmas tábla. Másfél hétig betartott a munka egyhuzamban. Agyagos, kemény föld, elcsúszott fölötte a borona. Tuskó nagyságú rögök éktelenkedtek. Ezeket egyenként, a kapa fokával kellett szétverniük. Jól megizzadtak, de elvégezték rendesen.

Aztán az asszony megmosta az arcát, lábát a kútnál, és lefeküdt az árnyékos fűre, és elaludt. De még mielőtt elaludt volna, kioldotta a babos kendőjét, és hanyatt fekve hosszan elnézegette a diófa hatalmas, húsos leveleit. Mintha sosem látott volna ilyen életerős leveleket. A férfi még a napon maradt, hogy leszáradjon bőréről az izzadság. Cigarettát sodort magának. Amikor szívni kezdte, már csak száraz por volt a hátán, vállán. Csendesen pöfékelt, félszemmel bele-belelesett a Napba, a finánclábat sercintve kiköpte.

A két kapa annak a két sornak a végében állt, amelyikkel éppen végeztek. A kapanyelek a markolatnál barnás-sárgára színeződtek, akár a föld egyik-másik tarka hantja vagy mint a férfi arca, arcának, kezének sárgásbarnája, pont olyanok voltak. Nagy volt a hőség, nagyon nagy, madár nem repült az égre. Amarra a búza lágyan hullámzott az enyhe szellőben, mint valami eleven víztömeg. A férfi ledobta a cigaretta végét, eltaposta, s ment a kúthoz, hogy megtöltse a korsóját. Aztán csak ivott, ivott, nyelte a vizet, mint a teve. Nyelte a bőre is, ahogy ráfolyt a meztelen testére. A víz végigcsurogva rajta, felcsíkozta a poros nyakát, hátát, hasát. Azután maga is leheveredett a fűre a felesége mellé, még egyszer ivott a korsóból, aztán félrelökte a demizsont, hadd folyjon, hadd glugyogjon tartalma a kiszáradt földre. Ahogy a bevégzett munkát nézték, jó érzés volt elgondolniuk, hogy az ő kezük ereje által van megcsinálva. Felkönyökölve úgy látták, a kukoricás hullámtaréjai virgoncan fel-felszöknek a távoli akácos magasáig. Az ég fakókék volt, olyan mint tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt. A határban, ilyen hőségben, jól tudták, normális ember nem tartózkodik. De most valahogy még ez is nyugtatóan hatott rájuk. Olyan könnyűvé száradt a széna, hogy némely szála magától fölszállt a légbe. Parányi pocoktúrásoknak tűntek a távoli boglyák. Késő délutánra járt már, amikor mind a ketten csendben, örökre elaludtak a fűben.

 

Oldal: Tengermély
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat