Kaszás Máté 

 PONKÓMÁLÓDÓ

 (részlet)

Tűzesetek

Abban az évben, amikor Berta Palkó táncba vitte Kúpa Gizát a szüreti bálon, csupán három tűzeset történt Ponkómálódóban, ezekről – de még inkább a régebb évekbeliekről (volt ilyen jelentősebb tűzeset a faluban évente 5-6; egy mindjárt a Zoszi-rabló kivégzését követő napon) –  hűen beszámolt  az olvasóköri összejöveteleken Sellmahl Rozi öreganyja. Jocika néni – rejtély, miért nevezték így, születése szerint Vargamarci Sára volt a neve – összesen száznegyvenkét évet élt. Összesen. Történt vele ugyanis az a különös szerencsétlenség, hogy nagylánykorában súlyos maláriába esett; abba még nem halt bele, hanem mikor nagymama korában újra elérte a baj, egy egész álló éjen át feküdt a sírházban. Éjszaka aztán megjelent legkedvesebb unokájának álmában, annyit mondva néki csak: Szó sem lehet róla, hogy eltemessetek, Rozika, hiszen újra élek! S valóban, reggel élve találták a koporsóban. Attól fogva már nem a régi csúfnevén, Jocika néniként, hanem – az álmot látó unoka után – Sellmahl Rozi öreganyjaként tisztelték a faluban.

Abban az évben, mikor Berta Palkó táncba vitte Kúpa Gizát, az első tűzeset mindjárt január havában bekövetkezett. Ez nem volt igazán jelentős, emberéletbe nem került, mindössze egy kazal égett le a szőke Beze szérűskertjében. No meg a csonttá fagyott – télidő volt! – mandulafa. Télnek tél volt ugyan, de csapadéktalan. A kazal – egy eltévedt gyufaszáltól – akkora lángott vetett, hogy a tőle öt méterre álló mandulafába is belekapott. Beze Karcsi, a gazda, nem is a lángoló szalmára  hordta a vizet, hanem a fára, amit még felmenője, a „vaskerekű¬  néhai  Beze  Gerzson ültetett, s amely alatt, nagy rózsáskosárban,  alig egyévesen magát Beze Karcsit altatgatta az édesanyja nyári délutánokon.

A másik, már jóval nagyobb égés aratáskor esett meg, időben közel a szüreti bálhoz. A tűz miatt, s főleg, mert halállal végződött, úgy volt heteken át, hogy a bál elmarad. A falu kis kedvence, a pösze Daróczy Gergőke égett benn a pajtában; pajtásaival, a három Simó gyerekkel bujóst játszottak, s egyikőjük – bár ezt a vallatás során egyöntetűen tagadták a Simó-fiúk – égő gyufát dobott a szénára. A fiúk úgy magyarázták, egy fekete lebernyeges ember tette, aki közvetlenül a tűz fellángolása előtt feltűnt az ajtóban, s nyomban utána el is illant. Ők, amint észlelték a tüzet, azonnal kifutottak, ám a félelem akkora volt bennük, hogy még csak eszükbe sem jutott: a Gergőke benn maradt. A tűz hihetetlenül  gyorsan terjedt. A pajtában rekedt gyermek a szecskavágó mellé állítgatott szárkötegek között bújt meg, s onnan, kis résen át figyelte, amint a lángok egy szempillantás alatt befalják a poros gerendáról alácsüngő évszázados pókhálót. Azt gondolhatta, ő maga éghetetlen – azért nem mozdult. Mikor pedig mozdult volna, a sárgán gomolygó vattasűrű füsttől már nem látta a kijáratot. Daróczy Péter, a kisfiú apja,  amint  loholva  hazaért a határból, önkívületében majdhogynem  falhoz  vagdosta a  Simó-gyerekeket. Csak a rémült kiabálásuk, hogy: „a lebernyeges ember volt, nem mi!¬, mentette meg őket a szétlapítástól. Ugyanis ott hirtelen eszébe jutott Daróczynek az előbbeni nap történése: az alig egyéves cséplőgépének tőben eltörött a törekezőtengelye. Mert valaki szátszándékkal befűrészelte. Valaki. Lehetett az akár a fekete lebernyeges idegen is! – gondolta sziszegve az elborult elméjű apa. Viszont lebernyeges embert, a Simó-gyerekeken kívül, senki sem látott a faluban. Négy-öt nappal a tűzeset előtt kódorgott ugyan egy széjjelálló fülű férfi az utcákon, de annak nem volt lebernyege. Használt órákat árult, több házhoz is bekiáltott, hogy: „Időt vegyenek; olcsón adom a portékát!¬ – ennek ellenére nem vett tőle senki. Az idegen a karikalábú Szabótól érdeklődött, melyik út vezet a paplakhoz. S állítólag föl is kereste a Gerezsdi plébánost; toronyórát kínált neki – már úgy, hogy ha kell, akkor egy hét múlva szállítja, lánccal vagy anélkül, ármegjelölést is adott. Ám a plébános – noha tetszésére volt a gondolat: toronyóra Ponkómálódónak! – az egyházközösség jóváhagyása nélkül nem merte megrendelni. S igazán még el  sem hamvadt a zsarátnok Daróczyék leégett pajtájában (a kis szénfekete testet ráfektették egy deszkára az udvaron), mikor a tűz oltásánál serénykedők közül többen a leírt ábrázatú idegen nyomába eredtek. Persze már akkor sejteni lehetett, hogy ez teljesen hiábavaló igyekezet. S másnap, mikor a keresők „üresen” visszatértek, már az a hír járta a faluban, hogy az éves szüreti bál biztosan elmarad. De hát kinek is van kedve – mondták jóváhagyólag az emberek – ezek után mulatni vagy akár csak ünnepelni is, kinek! S sokakat igen csak meglepett,  mikor  négy héttel  később,  reggel  a pocsarasban kidoboltatott:  mégis  lesz  szeptember havában  szüreti  bál Ponkómálódóban. Mert ami tragédia megtörtént – így a bölcs érvelés –, helyrehozni már úgysem lehet, viszont a kesergés sem lehet válasz a halálra, sőt az inkább még a teljes megtorpanást hozhatja. S ez a vélekedés  a  bál mellett kardoskodók jóvoltából hamar egyöntetű helyeslésre talált a faluban. De hogy a gyászból mégse egyből a bál vígságába  csapjon  át  a  közhangulat,  amolyan átmeneti- vagy összemosó derű keltése végett, önhatalmúlag néhány mindenre elszánt legény (a Berta Palkóval az élen) éjjel fölpakoltak darabonként egy szekeret a siket Bobi házatetejébe. Kezdve a tengelyes kerekekkel, folytatva  a  lőcsökkel,  kocsirúddal, elülső felhérccel, hátulsó felhérccel, nyújtóval, saroglyákkal, szekéroldalakkal. És ott fönn ezeket szépen összeszerelték. Még arra is futotta erejükből, hogy a már hibátlanul összeállított szekeret, ott a magasban, érett fekete trágyával  megrakják. A bakra egy madárijesztő-bábut ültettek, szalmafonat-kezébe  ostort nyomtak,  a szekéroldalra meg mésszel rápingálták: Megy a Bobi Koreába! Az volt az öreg régi nagy álma. Mikor aztán reggel a klozetról visszafelé tartva az udvarból föltekintett az idős ember a magasba, első döbbenetében csak annyit tudott szólni: „Ki volt az a marha!”¬ Majd ahogy fölfogta, hogy többen lehettek a csirkefogók, amúgy siket Bobi módon megcifrázta: „Ó, hogy a Kutyás-szűz inkább titeket szült volna!”

Harminckét éves korában hal meg a Kutyás-szűz Ponkómálódóban, 1881 októberének egyik péntek délutánján. Öt napig ömlik belőle a fekete vér a hüvelyén át. Közel kétmázsás teremtés, fogatlan, és tetejére még szűz is. Ő legalábbis annak tartja magát mindhalálig. Délután kettőkor érkezik hozzá a kotyvalékfőző elveszejtő Matinka. S mindjárt a vergődő beteg hasára illeszti kifinomult fülét. Gyanítja, hogy várandós a páciens, de amit hall, az még neki, a nagy tapasztalokkal bíró elveszejtőnek  is fölöttébb szokatlan. Odabenn  mintha kicsiny jégkalapácsok koccannának össze ütemre, különösen szép muzsikaszó hallik. Kérdésére, hogy evett-e a szűz a héten ledarált tökmagot netán összevegyítve zabbal, azt a választ kapja, hogy: „Nem és nem: nem vagyok másállapotban, ha tudni akarja! Hiszen én lány vagyok, Matinka Mama, nem voltam férfival még soha!”¬ A füstös függönyön beszűrődő penge keskeny fénynyaláb pontosan középen metszi ketté a dohos szobát, s a sublód fiókjának rézfogantyúján felszikrázva szinte megrezegteti a vérrel ráragadt kutyaszőrt. A vérző kövér nő a sparhelt melletti rokokós ágyon fekszik aléltan. Délután négyig húzza. Akkorra már híre megy a faluban, hogy a vénlány mégiscsak állapotos. Ökölnyi testeket, összesen húszat kaparnak ki belőle. Egyik-másik már foszlásnak, bomlásnak indult. Ezek korábbi megtermékenyülésének eredményei. Húsz kicsi test, húsz darab kiskutya. Élők és holtak. Mint kiderül, az egyetlen nagy darab kan kutyájával érintkezett rendszeresen. Délután négykor végleg megszűnt a kínja. Soha senki sem tudta meg a faluban, hogy reménytelenül szerelmes volt a hírhedt Zoszi-rablóba. Arról viszont még sokáig beszéltek az emberek, hogy a kínszenvedett dromedár „leány¬ már hónapokkal elébb az elsötétített szobájában vonszolódva körbe-körbe  járkált,  mint  egy amputált lábú patkány. A vizet vödörszámra vedelte. Mindent élesen fehéren látott, még sötétben is. Álmában – majd később, ahogy egyre fokozódtak kínjai, felébredve is – egy magányos törpe férfi jelent meg előtte, törzséhez képest idomtalan nagy karokkal, tenyérrel. Az alak, mint egy árnyék, mindig a falon kúszva érkezett, s ilyenformán kivehetetlen volt: háttal áll-e avagy szembe vele. Beszélni egyetlen egyszer sem beszéltek egymással. Amikor a törpe nagy néha kinyitotta a száját – akkor már mint árnyék is némileg kifényesült –, füttyszerű hang hagyta el az ajkát, s ez elég hosszan visszhangzott. Később aztán – már lelépve a falról – a kis ember egyenesen feléje tartott, vágyakozón kitárt karokkal. S úgy hajolt fölébe – továbbra is csupán síkban létezve –, hogy meg is érintette őt meg nem is. Olyankor ő talán elhúzódzkodott. De volt úgy is, hogy ajkát csücsörítve megemelkedett az idegennek.

A harmadik, szintén halállal végződő tűzeset a bál éjjelén történt. A folyamőr Kurucz Péter otthon a dunyhás ágyban pipázott; pipázás közben elaludt, a pipában a parázs viszont nem; kiborult a dunyhára, lassan lukat perzselt a megsárgult libatollhalomban, úgy, hogy a bodorodó gyilkos füst szép szalagosan Kurucz Péter nyitva felejtett szájába ment, onnan meg le a tüdejébe, még csak egy jajt se mondott – örökre elaludt. A tűz itt nem is annyira tűz volt, inkább csak füst, de az olyan mint a szurtos borotvahab.. Még mondták is a legények, lányok, mikor a táncból ki-kifutva föltekintettek teleholdnál a Golgota-dombra: „Híj, de befűtött az öreg Kurucz! Biztos a reumája kínozza.

Az idegtépő trombitaszótól, dobpergéstől és féktelen sikongatástól álmukból fölriadt öregek pedig midőn szédelegve kitámolyogtak a holdsütötte udvarokba – nem másért, csak hogy meggyőződjenek: még nem a végitélet ideje jött el – ámulva nézték a Golgota-domb magányos házának südök-likját, amelyen át alattomosan s feltartóztathatatlanul kígyózott elő, úgy lehet, magának a purgatóriumnak a mindent elemésztő iszonyatos füstje. És számukra nem volt kétséges: a nemrég angyallá lett Daróczy Gergőke, apjának, Daróczy Péternek sirámát meghallva az arkangyalok seregéhez fordult: járjanak közben a földről felszálló s nem csillapuló panasz meghallgattatása ügyében; az Úr akaratából boruljon sötétség Ponkómálódóra négy évre (ennyi idős volt Gergőke, mikor megégett), és küldjék el a Sötét Erők a Nagy Madarat újra, miképpen már elküldték a múlt időkben nem egyszer, s kapja Ponkómálódó egész lakossága, amit megérdemel e fertelmes vígságért; kapja! – így gondolkoztak sóhajtozva az ágyukból kivert öregek a kígyózó füstöt figyelve. Még Sellmahl Rozi öreganyja is, akiről pedig köztudott, hogy sosem ragadta el az indulat, noha már a második életét, és százharminchetedik évét töltötte a földön.

Hajnal felé aztán a füst egyenletesen szétterült a falu felett; mint egy áthatolhatatlan égi lepel, olyan volt, s ha nem is burkolta sötétségbe Ponkómálódót négy évre, amint azt az öregek föltételezték volt, azért hosszú órákon át rejtve tartotta a napot, megtévesztve így a táncteremben mulatozókat, akik kitekintve az ablakon, örvendezve mondták párjuknak: Ó, hiszen még sötét van – messze a reggel! A vígság pedig nem hogy alább hagyott – de nőttön nőtt. Legelöl, a zenészek méter magas dobogójánál – s esetenként egy-egy fordulat idejére közvetlenül  a  trombitás hosszan kinyúló kürtje alatt – a bál legtüzesebb párja ropta a táncot; a dobogó szélén, jobbra a sarokban, lábát lógálva egy huncut szemű, pelyhesedö állú legény ült háttal a kopott drapériának, oldalvást a kurjongató-izzadságszagú tömegnek, és hol a kitüzesült, táncoló párra, hol a bevörösödött képű trombitásra sandított, miközben tüntetően s élvezettel nyalogatott egy félbevágott kifacsart citromot. Aminek láttán a trombitás nyála mind jobban besűrűsödött, a besűrűsödött nyál már-már eldugaszolta a trombita légjáratát, a trombita emiatt egyre repedtebb hangon szólt, majd a legváratlanabb pillanatban egy csapásra elnémult. Az aranyló kürtből ezután már csak a trombitás sűrű nyála szivárgott hosszan-hosszan, le, a padlózat szintjéig.

A dobogó előtt forgó kitüzesült pár – Berta Palkó és Kúpa Giza – semmit nem lanyhulva, trombitaszó nélkül is tovább járta a táncot. Palkó ingujjban, lucskosan, ugyanabban az ingben, amelynek szövetén át, közel hat év múlva a lövedékek a hátába fúródnak majd; Giza kibomolt hajjal, az ugrabugrálástól cilámpásan, csapzottan, mint ahogy majdan évtizedek  múlva  cilámpásan  és csapzottan önostorozza magát a patakparton.

Lékay eközben mindenkitől elkülönülve a táncterem öreg öntöttvas szeneskályhája mellett a frissen meszelt falat támasztotta. S ha nagy néha csipkelődve megkérdezte tőle egy-egy bálozó legénytársa: „Akkor hát mikor  is lesz az esküvőtök, Jóska?¬ – ő szűkszavúan, de rendíthetetlen nyugalommal felelte: „Amikorra ki van tűzve¬. És láthatták:  kívüle  áll mindennemű féltékenységnek, sőt egyenesen elbűvöli jegyesének, Kúpa Gizának Ponkómálódó istenostorával lejtett kifullasztó tánca.

A  citromot  nyalogató  legényt,  Berta Vendelt, Berta Palkó unokafivérét hajnaltájt maguk a zenészek lökték ki a bálterem ajtaján, értésére adva: „Ide többet be ne tedd a lábad; szórakoztasd otthon az öreganyádat!¬ Nem sejthették még, hogy majdan 36 év múlva, Lékay József temetésére, ő, Berta Vendel, mint honatya – országgyűlési képviselő – érkezik Ponkómálódóba;  ő mondja majd az elhunyt ravatalánál a búcsúbeszédet, megkövetve a holtat – ezzel is a Berta família tisztességét, becsületességét hangsúlyozandó –, és elmarasztalva néhai rokonát, Berta Palkót, visszamenőleg, holtában is.

Etelka  telepatikus  jósnő, akinek érkezése a bál másnapján, szombaton volt esedékes, amint fiákerén délelőtt 10 órakor berobogott Ponkómálódóba – teljesen abban a hiszemben, hogy gyors fogatával megelőzte az időt, hisz nemrég indult el hazulról, Szelestiből reggeli fényben, s íme máris az este setétségébe érkezett meg –, nyomban a falu feletti légkör alapos szemrevételezésébe fogott. Így ébredt rá egy szempillantás alatt a szomorú valóságra. Aminek az lett az eredménye, hogy heves szívdobogást kapott – ő pontosan tudta, hogy a parázsló zsíros  libatoll  füstje  árnyékolja le legerőteljesebben mind a megidézendő személyek emotív világát, mind pedig a távoli jövendőt –, ezért hát nem is állt meg fiákerével a pocsarasban, Ponkómálódó központjában, csak lekiáltott a bakról két ostorcsettintés között az útszéli bámészkodóknak, hogy: „Advent idején újból eljövök, addigra talán oszlik a füst!¬ – S hogy azért szaktudásának is némi jelét adja, hozzátette: „Ebben a faluban a füstön kívül még másvalami is bűzlik nagyon!”¬ – És sebesen elhajtott fiákerével vissza, a távoli szelesti hegyek irányába.

A Kurucz Pétert akkor harangozták ki.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Tűzesetek
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat