Kaszás Máté 

Arany

  

Vállán a gyerek kis biciklijével, Berger délután fél négykor indult el a bölcsődébe. Ám még mielőtt kulcsra zárta volna a különálló albérleti lakás ajtaját, pillanatra letette a járgányt, és visszalépett a konyhába. Látni akarta, ott van-e az a különös tócsa a konyha kövén? Pontosan ugyanott fénylett. Vagyis ez már másik tócsa volt, hisz Berger nemrég az egész kövezetet szárazra törölte. Most újra lehajolt, óvatosan belenyúlt a sárgán csillogó lébe, s ujjhegyén szétsikálva az orra alá tartotta. Nem érzett szagát, tapintásra olyan volt, mint a víz, valami megszínezte. Éjjel sokáig esett, s Berger elfelejtette becsukni az ablakot; bizonyára bevert hozzánk az eső, gondolta.

Viszont akkor sem értette: akárhányszor feltörli, a nedvesség egy idő múlva pótlódik, vajon honnan?!

A bicajt kerekeivel az égnek fordítva vitte a vállán, ami eléggé veszélyes mutatvány volt, főleg ahogy nekilódult vele, keresztirányban, át a forgalmas útszakaszon. Az autósok rádudáltak, öklükkel dühödten megfenyegették Bergert.

Az elsuhanó autók keltette légmozgástól meg-meginogva, s a körötte kavargó forgalomtól már-már megmámorosodva, Berger elgondolta: mennyivel könnyebben szállíthatná a gyerek biciklijét, ha neki is lenne kocsija! Csak bedobná a bringát a csomagtartóba vagy odaállítaná a hátsó ülésre, és kész. Az üléshuzatra természetesen vigyázna. Ámbár, fordított hirtelen a gondolaton, számítana is egy vacak üléshuzat! Őt még az sem zavarná, ha a bicaj menet közben ide-oda billegne, vagy egy hirtelen fékezéskor – puff! – előre repülne, neki a szélvédőnek. Legfeljebb azt gondolná: az égből pottyant oda.

A bölcsödében kopogott, s míg várta, hogy hozzák a fiát, Berger kinyitotta az öltözőben a kisszekrény piros szívvel jelölt ajtaját. Volt itt létrás ajtó, labdás ajtó, szőlőleveles ajtó; Berger fiának a piros szív volt a jele.

Egy új, fiatal dada vezette elő a meztelen gyereket, Berger még sosem látta a nőt, ismerte a „Húdi” nénit (Judit nénit), „Aahi” nénit (Ági nénit), ezzel a dadával még egyszer sem találkozott. Nézett is rá nagyot: honnan tudja, hogy ő melyik porontyért jött? Olyan nagyon hasonlítanának a fiával? Érkezésekor csupán annyit mondott az ajtón kihajoló nőnek: „Legyen szíves a fiamat!” S íme, most itt áll előtte a gyereke, pucéran.

Az „új néni” kedvesen tájékoztatta Bergert, hogy a nagyfia kifogástalanul viselkedett ma. „Rendes kis srác – mondta nyomatékkal, akárha Bergert akarná meggyőzni erről. – Délelőtt ugyan pityergett kicsit, de hát nem csoda, hisz olyan sokáig hiányzott!…”

Berger, míg öltöztette a gyereket, magában folyamatosan ízlelgette a szót: hiányzott! Bezzeg neki nem hiányzott a fia, amikor olyan sokáig vele kellett legyen otthon! Teljesen kimerítette a gyerek görcsös ragasz-kodása: egyetlen pillanatra sem léphetett el mellőle. Este aztán erélyesen ráparancsolt: tessék már aludni! Ugyanakkor érezte: a szigorúsággal csak árt a gyereknek, még jobban akadozik a beszéde. Valami rettenetes dolog van itt, töprengett Berger, fáj, ha rá kell szólnom, fáj, ha valamit meg kell tagadnom tőle, fáj akkor is, ha igazam van, az igazamat sem érzem már igaznak.

A gyerek rendszeresen odapakolt magának egy csomó játékot az ágyra. Berger megkérdezte: „Ez mi?! S te hová fogsz feküdni?” A tankok szabályos csatasorban álltak a lepedőn. Egyiknek a csöve beleszúródott Berger csupasz hasába. Ki tudta volna vágni az utcára. Megfogom, gondolta, és kidobom. Kinyitom az ablakot és kihajítom. Sikítana-e? A házinéni megtalálná és bevinné a lakásába.

De amikor végre elaludt a gyerek, Berger föléje hajolva hosszan figyelte nyugtalan rándulásait, tudni szerette volna, miféle nehéz álmok gyötrik a fiát? Lehet, hogy álmában is a beszédért harcol? Megérintette a gyerek hátát: csurom egy víz volt.

„Köszönj el szépen!” – parancsolta a fiának az új dada előtt, s csak akkor eszmélt rá, hogy ő még nem is üdvözölte a gyereket. Lehajolt hozzá, s gyorsan megpuszilta.

Az első óra viszonylag simán eltelt együtt a közeli parkban. Berger megkérdezte a gyerektől: mi volt az ebéd? Persze már a kérdés elhangzásakor tisztában volt a válasszal, biztos azt fogja mondani, hogy főzelék, aztán tűnődhetek estig, valóban azt evett-e.

„Kehehet...”

„Kenyeret?”

„Téha...”

„Tea?”

„Ágaó...”

„Kakaó is volt? Remek!...”

A gyerek fölpattant a bicajra, s a park széles aszfaltútján, egyik lábával a pedálon, a másikat pihentetőn a vázra helyezve, félgőzzel gurulni kezdett az enyhe lejtőn.

„Menj, jó messzire – kiáltott utána Berger –, addig én elszívok egy cigit itt a padon...”

Akkor figyelt fel a nőre; a kiszáradt szökőkút körül söprögetett, meglehetősen kihívó öltözékben. De alkatát illetően is meglehetősen különös jelenség volt, hosszú, vékony derékkal és hatalmas mellekkel megáldva, melyek minden lépésnél le-föl harangoztak a fehér inge alatt. A tompora félelmetesen vaskosnak látszott a feszes nadrágban. S mivel felső testéhez képest aránytalanul rövid volt a lába, ettől valahogy még hangsúlyosabban kidudorodott párnás ágyéka. A nadrág varrása mélyen bevágott középen, minden lépésnél szinte széjjelnyílt a teste.

Hogy: hol az ő anyja?! – A gyerek selypítve, éles hangon kérdezte, épp mikor elsuhant a biciklijével mélázó apja mellett.

Berger nem is a kérdésen, sokkal inkább a kérdés időzítésén hökkent meg. Teljesen az volt az érzése, a fia belelát az ő bűnös és torz képzelgésébe.

Nem felelt, nem is kellett, hogy feleljen, hisz a kérdés naponta többször elhangzott, s Berger helyeselte a gyerek azon igyekezetét, hogy ajka és nyelve tornáztatásával folyamatosan kísérletezik a beszéddel.

Két kép ötlött fel benne a fiáról. Egyik még abból az időből származott, amikor először vitte a bölcsődébe: a gyerek megállt a dada lábánál (nem az új-; még a régi dada előtt), és sóvárgón nézett fel a nőre, kezében az elmaradhatatlan rongyos macija, plusz a zsebkendője. A dadus egy másik nővel (anyukával) beszélgetett, így nem reagált mindjárt a lába előtt szobrozó csöppségre. Aztán véletlenül letekintett maga elé, miközben pihentetően a gyerek fejére tette a kezét. Mindezt teljesen automatikusan cselekedte. S akkor a fia – Berger erre tisztán emlékezett – azt „mondta” a dadusnak halkan, mégis nagy-nagy nyomatékkal: „Sia!...” S mindaddig fölszegve tartotta gödrös állát, míg a nő azt nem mondta vissza: „Szia!”

A másik kép: ő a kerítés mentén halad, takarják a bokrok, a fia viszont a bölcsőde udvarán a tűző napon a dada mellett álldogál hűségesen, kezében a rongyos macival. Kicsiben szinte tükörképe a nőnek, mikor az lép egyet, a gyerek is vele lép, ügyelve rá, hogy mindig egyvonalban maradjanak, akárha árnyékul szegődött volna mellé. S mindezt egyetlen szó nélkül, áhítattal lesve a közömbös, feszes arcot. Egy fehérköpenyes nő és a kicsi, szőke árnyéka... – Berger a hosszú, tekervényes, piros színűre festett műanyag csúszda felé tekintett most, mivel a söprögető már ott szorgoskodott kacéran. Ám mostanra valahogy – Berger igencsak nagyot nézett – teljesen megváltozott külsőre: két hófehér, gyönyörű szárny nőtt a hátára. S ahogy egyetlen lendülettel felröppent a tünemény a piros műanyagcsúszdára, s: zutty!, bele az öblös vályúba, szétvetett lábbal, a sűrű, fekete, gyűrűsen kunkorodó haja áttetsző szövésű ingének gallérjára omolva!...

„Teljesítem három kívánságodat! Mi az első?”

Berger természetesen nyomban rámosolygott a kortalan, rendkívüli nőre. Aztán csak elbámult mellette közömbösen, föl az égi magosba. Ott fönn a kék égen, alig látható zsinegen, szélnek eresztett fekete papírmadarak kerengtek. Berger úgy érezte: zsinegre kötve maga is a légben szálldos. Félelmetesen szépnek látta a szeme előtt megnyíló végtelen térséget.

„Mi a második kívánság?”

Berger egyre a fejét ingatta, hogy: ugyan már! Meg hogy: mire való ez, kérem?! Tudom ám, hová akar kilyukadni, hölgyem, jól tudom...

Harang kondult akkor, nem is csak egy – harangok!, elől a kisharang csengőn, utána a nagyharang bongón: bimm!-bamm!, bimm!-bamm!, mint amikor kiharangozzák a megholtat. Csakhogy ez most nem szomorúan hangzott, hanem nagyon is vidáman: bimm!-bamm!, bimm!-bamm!; nohát, gondolta Berger, lássuk, hogy tud lecsusszanni a hölgy a csúszdán, szétvetett lábbal: bimm!-bamm! Bimm!-bamm!...

„Aa-fu!... Gye-e szö-öj!...”

Berger ijedten kereste a gyereket a tekintetével: 

„Hol vagy?!...” 

„Gye-e szö-öj!...” 

„Föl?... Hová?” 

„Szö-öj, ida!...” 

„Odamegyek mindjárt.” 

A nő akkor már nem ült fönn a csúszda tetején. Viszont Berger nem látta, hogy lecsúszott volna...  – Csak én ülök itt a padon, magamban, csak a pad van, egyedül a pad igaz, kemény, keskeny lécek, ha fölállok, érzem: meg vagyok vonalazva... – Berger elindult kábán föl a dombon a mindkét karjával integető gyerek felé.

Hazafelé csendesen gurult mellette biciklijén a fia. Berger már messziről belátott az utcájukba, látta a nagy ház mellett a kicsi házat, sőt, látta az udvarban a dúslevelű szőlőlugast is, a háziúrék lugasát.

A gyerek érkezett a kapuhoz elsőnek. Végre Berger is odaért, s hosszan babrálva az öreg zárral, kitárta a fia előtt a nyikorgó kaput.

Kásásodik a hó, a talaj szomjúhozva beissza; holnapra zölden serkenjen a fű!... – Ezt a megújulásra buzdító fura mondatot hallotta ki Berger a nyikorgásból.

Egyszerre léptek a gyerekkel a hűvös lakásba.

A tócsa most is ott fénylett a konyha kövén. A gyerek is azonnal fölfedezte. Úgy kormányozta a biciklijét, hogy a kerekekkel újra és újra belehajtott a fénylőn tükröző folyadékba. Közben megállás nélkül magyarázott, neve-tett, a lábával, karjával szélesen kalimpált. És Berger eleinte nem is figyelt rá igazán, szó nélkül hozta a rongyot, hogy a szétfröcskölt pacát újra feltörölje. Csak amikor már letérdelt a hideg kőre, s kezdte fölitatni a sárgán csillogó nedvességet, csak akkor hallgatott oda jobban a fia beszédére. Teljesen tiszta kiejtéssel, többször egymás után azt mondta a gyerek a tócsára: „ARANY!...” És nem is csak mondta – úgy hangzott, mintha megszólítaná.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Arany
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat