Kaszás Máté

Álomidő

(Az álom néha konkrétabb, átfogóbb, mint az ébrenlét. Van, hogy a felébredés pillanatában még birtokoljuk, ám nagyon hamar párává foszlik. Bizonyos, hogy az álomból lehetne a legtöbbet tanulnunk. Az álom egyfajta transzállapot: nyitottság és felfokozottság.)

1.

Három suhanc gyújtja föl a falu legszegényebb asszonyának házát; benne ég mind a négy gyermeke. A Jónás Gabi buszjárata még nem érkezett meg, nyolcasával állnak sorban az emberek, mintha az egész falu elutazni készülne valahová, örökre magukra hagyva a poros szobákat, vetetlen ágyakat, bontatlan asztalokat. Nyitva a kultúrház ajtaja, a teremben nincs senki, csak a tegnap esti pingponglabda pattog még a sarokban; mindenáron a dromedár vaskályha alá gurulna. A tejcsarnok falába süllyesztett telefonos-szekrény mellől ellátni a lobogó házig, az utca teljesen kihalt, a gyereksírás is oly távolinak tűnik, mintha vattás meleg takaró alól hallatszana. A látvány lenyűgöző; ahogy a szálkás kerítéslécek sorra tüzet fognak; egyszerre több irányban parázslik, s veszélyben már a vén diófa. Arról faggat egy cigány ember, minek az ajtózáron a cilinder. A Kincséné szűk röpikében a gát felől jő, karján bebugyolált kisgyermekkel, és a mi házunk felé tart. A konyhánkban, papírdobozban, egy sárga tigris; nem mozdul, csupán álmosan pislog a dobozra feszülő fólia alatt.

2.

A templom falánál nagy darab fehérköpenyes leányzó áll; hatalmas káposztafejet metél. Elébb hosszában bevagdossa, majd kenyérszeletként kanyarítja le. Így az egész máris széjjelpotyog, beborítva keléses lábfejét. Barna haja zsírosán fénylik, egyetlen éke: szép metszésű tatár szeme; arcán pattanás piroslik.

3.

320-ért kínál egy ócska biciklivázat az az ember, aki mellett megállók a piacon. Jön egy idős asszony, megtapogatja a rozsdás vázat, gusztálja, neki pont ilyenre lenne szüksége, mondja, azazhogy nem is neki – az unokájának vinné, a beteg kisfiúnak, de mindössze 300 van nála. A szerkezet olyan ronda és mocskos, hogy ingyen se vinném el. A pofa közli az asszonnyal, hogy a 320 sem pénz ezért az antik portékáért, s hogy őnála mindennek fix ára van. Valahogy – talán mert túl közel állok hozzá – én szégyellem el magam. De neki, a néninek, kivételesen 300-ért is odaadja, mondja. Az asszony hálálkodik, fizet, le nem veszi a szemét az áruról, annyira örül. Hiába, őt már nem tudom megmenteni. Viszont az árusnak, mikor indulok el mellőle, nem állhatom meg, hogy oda ne szóljak: A szarodat mennyiért adod? – Óriási oszlopokkal teli csarnok, ahol vagyunk; kevés a stand, de kevés az érdeklődő is. Aztán valami tragacs-féle kerül elébem, mögötte, csiptetőkön lógó ilyen-olyan szövetek, ezüstszínű zakók, bársonyból parókák.

 4.

A kőbe egyetlen évszámot véstek: 1787. Tulajdonképpen olyan, mint egy örök virágtartó. Apám kézbe veszi; az udvarunkban állunk, hátul, a tyúkoknál – kézbe veszi, és teljes erőből maga mögé, a szomszéd góréján is túl hajítja. A kőedény, a letört peremű, iszonytató sebesen száll; mi már előre halljuk a becsapódás robaját; bizonyos, hogy ahová caffanni fog, ott porrá zúz mindent. S már halljuk is – tizedmásodpercnyi ideig – a szomszéd kiáltását; föltehetően őt találtuk telibe. Lopakodva, félve indulunk a helyszínre. De sem a szomszédnak, sem a kőedénynek nincs nyoma. Később gyanítjuk: azok, akik napok óta megfigyelés alatt tartják a házunkat, bizonyára ők tüntették el a nyomokat. Vajon mi a tervük, hogy egy gyilkosság nyomait is készek eltüntetni értünk? A félelem és a bűntudat elegye egyszerre jelentkezik bennünk a cinkos összejátszás csöppet sem fölszabadító mámorával. Ez nem igazán könnyebbség, tudjuk. Az az ember halott. A gyerekei, heten, benn a szobában várják. Semmit sem sejtenek. Egy repülőgép közeledik, de már messze a magasban darabjaira hull szét. Szinte pilinckézve szállnak felénk a fődarabok. A titkos ügynökök tudják bűnünket. Pontosabban az apámét. Igaz, némi hajlandóság már munkál bennem, hogy apám helyett esetleg fölvállaljam tettét. Igen, vagy nem? Még vámom kell a döntéssel kicsit.

 5.

Megnyugtatóan párás és kormosán piszkos időben érkezem a faluba; a régi üzlet udvarán temetőt találok. A sírok közt botorkálok, lehajló, göcsös ágak alatt. Mostanra érezhetően a csend lett a döntő, az időtlenség, ahogy a por a már rég elfeledett aktákon, irodai asztalokon, székeken. A templom tulajdonképpen nincs messze, sőt nagyon is közel van, de a közbeeső területen már sűrűsödik a fiatal erdő, sejthető majdani hatalmassága, zöldje.

Balról, az út mentén mély árok húzódik, nagyon mély, föltehetően ide zúdul majd le a víz, miután mindent elárasztva és elmosva végighömpölyög az elátkozott falun.

A porban sűrűn barázdált nyomokra lelek; arccal leborulok, úgy nézek a nyílegyenes vonalak irányába. Valameddig ellátok. Mindegyik vonal egy-egy utca.

Aztán mozielőadás kezdődik a szabad ég alatt, ahol egy régi ismerősöm marék gyógyszert kap be. Vele van felesége és gyermeke. Elgondolkoztat ugyan, de nem teszem szóvá: hogyan, neki engedélyezték, hogy felesége és gyermeke elkísérje?!

Bebújok egy gipszből formált kerub-angyal mellett, mely fehér, ezüstös; a nyílás eltűnik mögöttem, de nem rettenek meg.

Egyik kripta fedelén két mély, csillagszerű lyuk tátong. Bodri kutyám lábnyoma lenne; ahogy valamikor otthon, a gangon? Azt, hogy nincs már ő sem – jól tudom. 

A szürkeségből apám ballag elő, de még nagyon-nagyon messze van, s amíg ideér, gondolom nyugodtan leguggolhatok a gazfölverte sírok közt.

A fűben egy megkopott, repedezett övet találok, karikákkal; fölemelem és teljes erőből elszakítom; később keresem a kisebbik darabot, de már nincs sehol.

Ahogy megnyitom a Curi sírján a vízcsapot; vastag tömlő, fekete; a gombok rezonálnak, maguktól zárulnak el, mintha áram lenne bennük.

Iszom. Ittam.

Ez egy új sír; végigsimítom; fele leomlik; belátok. Az üreg tiszta és száraz, csak fölül nedves a maradék föld.

Mondja egy asszony, hogy őnáluk mindig az ember mondta meg, hogy mikor és hogyan. A sírház előtt szónokol; többen állnak körülötte, szintén asszonyok. Mintha csirkéket kopasztanának bakokra helyezett, nagy, ovális teknőkben. A szónokló asszonyság, amint észrevesz engem, dühödten megfenyeget: Ne nézz ide, te szemét! – kiáltja. – Ne nézz ide!

Ijedtemben máris eliszkolok; a szurdokon át a falu felé futok, szúrós hangját azonban a pocsarasból is hallani vélem.

Itt, a nyárfák alatt, a fatörzsek repedezett kérgét súrolva eszeveszett iramban egy félmeztelen, szőrös hátú nő trappol.

Olyan gyenge a fény, akárha befüggönyözték volna a napot. És lehet, hogy ez már mindig így lesz. Mindegy, én azért elindulok, mondom, ha nem várnak is túl a hídon, ha nem mondják is majd: vesd le rongyos kabátod, megstoppolom – elindulok.

A kapuk közeledtemre elébem dőlnek hangtalanul; a zsebemből előhúzott két csonka gyertyát meggyújtom; magasan a fejem fölé emelem, hogy fényük az udvarokba is bevilágítson.

Néhol kis csoportokban ecetfák állnak, másutt törpe akácok, gyönge kérgükön valami fluoreszkáló szivárog.

Aztán asszonyok, lányok, félrehúzódva a homályos utcában; állva kötögetnek a zsebükbe dugott színes fonálból, s csak az égre lesnek néha; úgy látszik, csillagtalan lesz az éjszaka.

Félénken előadom, mi járatban vagyok; a házunkat keresem, mondom, a sárga zsalugáteres ablakokat, a petúnia-ágyásos udvart... – Végig sem hallgatnak; összeborulva jót derülnek rajtam.

A volt feleségem is, látom, ott áll a sorban; sietve elindulok feléje; ő azonban ámulatomra nyelvet ölt rám; s fonalat, kötést hagyva eliszkol előlem.

Később, a töltés hátán újra látom; régi szeretőjébe karolva, kacarászva együtt szökkennek át a gát túlsó partjára.

A cipőmre nézek, amely sáros, és a nadrágom szára is, föl, majdnem a térdemig. Nem tudom, hol kenhettem magam össze ennyire.

Egy keskeny közön, amolyan átjáró-félén kell tovább mennem; balról végenincs vályogfal emelkedik, jobbról viszont csak egyetlen porta van; tyúkok ülnek a gyöpbe kapart gödrökben, közeledtemre is némák és mozdulatlanok maradnak, mintha alulról, a föld mélyéből felnyúlva egy erős kéz szorítaná a lábukat.

Aztán hosszú emelkedő következik, tele ökölnyi folyamkaviccsal, és fölülről is, oldalról is liánszerű behajlások. Az emelkedő közepén egy torony nélküli templom áll; belül, szorosan a fal mellett, magasba vivő lépcsősor vezet; nők haladnak rongyaikban fölfelé; legfölül – ezt most hirtelenjében tudom – egy titkos, hatalmas szoba van; csak belesni szabad a törött ablakon:

Víz és víz mindenfelé. Iszapos, poshadt. És gyökerek. Omladozó falakból, kifordult földtuskókból tépett erekként csüngő gyökerek.

S már este van, egészen este; vörösben, sárgában a hosszú nagy ég.

A gondolat, ahogy felfogom, érzem, egészen elnehezíti a szívem: nincs már tovább hová mennem; talán megérkeztem végcélomhoz – nem tudom.

Egy téren állok most – miként régen udvarunkban a fák – mozdulatlanul; körülöttem sötét arcú legények sürögnek; hordják, halmozzák elém a venyigét; a fekete kátyúkkal teli téren végre felloboghat már a hideg máglyaláng.

Időm – rengeteg; elképzelhetem a bedőlt homlokzatú házak hosszú sorát. Az üres szobákat, ahonnan füst gomolyog majd elő. S máris látom ellobbanó testem fényénél a pudvás oszlopokat, amint szanaszéjjel úsznak lefelé a vízen.

 

Oldal: Álomidő
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat