Kaszás Máté

Mért jó nézni a vizet

(manci)

 Akkor kezdődött a baj Körmeli Zsigáéknál, amikor a tehenük megette a vasszeget, és megdöglött. Az állatorvos minden nap megfordult az udvarukban, hozta a drága injekciót, s miután beadta a jószágnak, megveregette a farát. – Meggyógyulsz, Manci! A lavór tiszta víz ott volt a gangon, mellette szappan, törölköző, és még valami fontos: pálinka vagy bor, attól függően, reggel volt vagy délután. Ha ez hiányzott volna, megszólta volna Körmeliéket az állatorvos. – Gyomorrontás, Jani bá’. Egy-két nap és helyre jön, ne izguljanak – hörpintgetett az orvos. Körmeli János hitt neki, benne volt minden bizodalma. Sem a pénzt, sem a bort nem sajnálta tőle. Ám amikor a tehén mégis elpusztult, többé látni sem akarta azt az embert. Nagy, szürke autó állt be Körmeliék udvarába, és a csörlőjével egykettőre beemelte a zárt térbe az elpusztult állatot. Azután lezárták a kocsi vasajtaját, és az autó elindult, vitte a Mancit, és vele Körmeliék pénzét. Körmeli János eljárt munkára a városba, hazaérve otthon dolgozott, hétvégeken pedig ment másoknak napszámba. Így aztán minden este hullafáradtan esett az ágyba. Éjjel annyira horkolt, hogy nem lehetett tőle aludni. Az eszeveszett horkolás már betegség volt nála. Néha hosszú másodpercekig csak feküdt, egyáltalán nem lélegzett, aztán hirtelen megemelkedett a mellkasa, és mintha a szoba teljes levegőmennyiségét egyszerre be akarná szippantani, irtózatosat horkantott. Zsiga a másik szobában feküdt, fölugrott, és szaladt be apjához, hogy fölrázza. – Az istenért! Fordulj már oldalra! – Jó, jó... – motyogta az apa, és nehézkesen megfordult. Reggel aztán Zsiga mondta neki, hogy föltétlen menjen el orvoshoz, vizsgáltassa meg a szívét. – Minek vizsgáltassam? Jó az én szívem. Mindig is jó volt. – Akkor más a baj, de föltétlenül menj el! – Jó, majd elmegyek – válaszolta apja. De csak mondta, sosem ment el. 

(karó)

 Zsiga épp karókat faragott az udvaron, amikor beállított hozzájuk a Krammer szüle. – Jómunkátadjonisten! – köszönt egyetlen szusszanással. – Megvan. – Itthon van apád? – kérdezte elcsukló hangon. – Nincsen – felelte Zsiga, és faragott tovább. – Hát anyád? – faggatózott az asszony, és majdnem sírt már. – Ő sincs. Bakóéknak mentek kukoricát szedni. Csak este jönnek haza. – Meghalt az uram – mondta az asszony. – Reggel szólok neki, de nem szól vissza... Istenem! Uramisten!... – Hirtelen zsebkendőt szorított a szájára, és fojtottan sírt. Zsiga nem tudta, mit mondjon erre, csak nézett értetlenül az asszonyra. – Ha meggyün apád – mondta az, mikor már kisírta magát, és csak törölgette a vizenyős szemét –, mondd meg neki, hogy a nagyköröszt mellett van a sírhely. Ki van jelölve, megtalálja könnyen... – Félrecsapta a kötényét, és benyúlt a titkos zsebébe. – Itt a pénz. Add majd oda neki. Száz forint még, ugye?... – Nyújtotta Zsiga felé a bankót. Zsiga meredten nézte. – Már nem annyiért csinálja? – kérdezte az asszony, és a papírpénz megremegett a kezében. Zsiga nem szólt egy szót sem; ráállította a karót a tuskóra, és faragni kezdte tűhegyesre. – Majd elintézik maguk – vetette oda foghegyről. – Én nem avatkozok bele. Majd maguk elintézik. Az asszony összehajtogatta a pénzt, és eltette. – A nagyköröszt mellett – mondta. Ki van jelölve. Ne feledkezzél meg!... – A vénasszony sóhajtott, aztán ahogy jött, kicsoszogott a kapun. Zsiga alig győzte kivárni, hogy este legyen. Hét óra tájt megjött anyja. – Apád később jön – mondta –, segít Bakóéknak a teli zsákokat behordani. – Mióta csinálja?! – támadt rá anyjára. – Micsodát? – Mióta vállal sírásást az apám?! Anyja rögtön megértette. Fogta a vödör vizet, lottyantott a lavórba, mosta a kezét. – Megvagytok húzatva?! – hördült föl Zsiga. – Kell a pénz – mondta anyja. Sok veszett a tehénnel. Napszámba járunk vagy sírt ásunk, mindegy az. Amíg bírjuk, csináljuk... Zsigának elborult az agya, fölkapta a lavórt és vízzel együtt a sarokba vágta. A szappanos lé fölfröccsent a falra, sötét csíkokban folyt lefelé. – Őrület! – kiáltotta. Anyja szótlanul tördelte a száraz begyújtóst a kályhába, s csak sokára mondta: – Hiszen neked lesz itt minden... – Nekem aztán nem! – vágta rá Zsiga, és tovább nem is bírt már maradni anyjával. A szobába rohant. Csomagolt. Öltözött. 

(el)

 Három törülköző, kettő pár zokni. Alsónadrágok, ingek, összevissza. A nadrágot is jól begyűrte, pedig hogy óvta mindig. Vigyáznod kell rá! – figyelmeztette magát, ha nagy ritkán felhúzta. Most mint a kukában a szemét, valahol a táska alján, ott van a nadrág, begyűrve. Első nadrágja, melyet városi szabónál csináltatott. Zsiga fölnéz. Anyja áll az ajtóban, a testével zárja el a kijáratot. Sír anyja, zokog, beleremegnek az ablakok. Zsiga becsatolja a táskát, kész a batyu. Már csak a hátára kell vegye. Milyen egyszerű az egész! Egy inget és egy pár zoknit a szekrényben hagyott. Ezek itt maradnak emléknek. Hány óra? Délben jön a vonat. Tizenkettő után pár perccel már elhagyja ezt a poros falut. Fogja a táskát, könnyed mozdulattal a vállára veti. Elhomályosul előtte minden. – Isten vele, anyám!... Vékony sikoly az asszony sírása. A fején kibomlik, széjjelnyílik a parget-kendő. Arca eltorzul a sírásban. Rá kellene szólni, gondolja Zsiga. Megpirongatni, hogy elég legyen már, úgysincs értelme a jajgatásnak, hagyja abba, hagyja abba, amíg szépen mondom! De már nincs kedve utasítani. Balra: keskeny fali polc, elárvulva sorakoztak rajta a könyvek, az a pár darab, amit itt hagy örökre. – Nem mehetsz el, fiam! Nem hagyhatsz itt bennünket!... – Anyja hangja el-elcsuklik, nagyon ismerős ez Zsigának, ez az elcsuklás! Azt hihetnénk, nem bírja tovább. Hogy mindjárt jön az összeesés, ájulás… – Látod, hogyan vagyunk... Mi lesz így velünk?... Apád iszik. Tehetek én róla, hogy folyton veszekedni kell vele? Hogy minden nap csak a pör meg a pör... tehetek róla?... – Újabb feltörő zokogás, föl a magasságba. A ház előtt autó húz el, a vezető rátapos a gázpedálra. Számára ez a nap is olyan, mint a többi, gondolja Zsiga. Mennem kell, nincs mire várnom. Talán megvan mindenem, ami kell. Ha meg itt marad valami, hát legyen emlék. – Várjál, fiam, ne hagyj el bennünket! Látod, milyen öregek vagyunk már. Én nem dolgozhatok sokat. Apád még bírja, de ki tudja, meddig? – Hát ez az! – vág vissza Zsiga, és félretolja az ajtóból anyját. – Eresszen! Az asszony erőszakosan kapaszkodik a kilincsbe. – Nem!... Ne!... – Csuklik, rángatózik, kibomolt haja a szemébe csapódik. – Az istenit! – kiáltja Zsiga. – Hát nem érti, hogy nem tarthat vissza! Sírás újabb hulláma. Átcsap jajveszékelésbe. Zsiga bevágja maga mögött az ajtót. Menekülni kell innen... Öreg, rozoga kerekes kút. Apja leereszti a láncot, nem néz rá Zsigára, csak megállítja félúton a csámpás vödröt. Megvárja, amíg a fia elmegy mellette. Nem szól. És Zsiga sem köszön el tőle. Pedig ott van a szó a nyelvén, a nyelve hegyén, hogy: Isten vele!... Elhomályosul Zsiga előtt minden. Már csak  pillanatfelvételekre futja. Egyet a birsalmafáról, egyet a rozoga tyúkólról kattint el. Élettelen, kimerevült pillanat-felvételek. Meggyorsítja a lépéseit: próbál minél előbb eltűnni az utcából. – Várjál, fiam! – Anyja távoli kiáltása. Magányos sikoly egy kihalt égitesten. – Nem hagyhatsz itt minket. Én már nem dolgozhatok. Apád megnyomorodik teljesen. Mi lesz velünk, fiam?!... Zsiga mintha ezt már hallotta volna. Csattan a kiskapu, pereg, potyog a rozsda. Házak, udvarok. Udvarok, házak. És kiskertek. A kertekben békésen kapálnak. Hát vannak még, akik virágot ültetnek ide?!... Távoli, idegen hangok: – Olyan finomat főzött a Mariska, hogy valami csuda! – Erősítsd föl a rádiót, Pista! Hallani akarom azt a szép nótát. Megőrülök, ha nem hallhatom...

Liget. Keskeny híd a patak fölött. Magasra nőtt nyárfák sora. Milyen egyszerű a fáknak, gondolja Zsiga, állnak életen át, még sincsen panaszuk. A liget, igen. Keskeny híd a patak felett. Most fullasztó itt a csend. Valamikor a hídról a vízbe lógattam mezítelen lábam. Csikkeket szedtünk össze, és elszívtuk a kuglipálya mögött. Gyerekek voltunk; felnőttek akartunk lenni. Felnőtté váltam hamar. A többiek nem értették, miért különcködök. Egyedül akartam ülni a hídon, egyedül lógatni le a lábam. Elárulták anyámnak, hová szököm. Anyám jött; letérdepelt mellém. Magához szorított, babusgatott. A hajamat csókolgatta. Fülembe csobogott a hangja: – Hát te, a vizet nézed, fiam? Miért nézed olyan nagyon?... 

(el innen)

 Robog a vonat. Robog és repül, mintha el akarna szakadni a pályájától. Remegés. Hideg verejték. Zsiga egyik fülkéből a másikba szédeleg. – Szabad ez a hely? – Foglalt. Kattognak a kerekek. Újabb kocsi, újabb fülkék sora. Egyik fülkében idős asszony. Ölében a szétnyitott cekkere. A cekkerben szalvéta. A szalvétában szárazkolbász. – Meg tetszik engedni?... Az asszony rámered Zsigára. A tekintetében kiáltó értetlenség. – Az uram ül itt. Nem látta, hogy most ment ki?! Hiszen láthatta, van szeme. Az a kalapos. A kalapos az uram!... Zsiga kinyitja a vonat ajtaját, és leül a lépcsőre. Arcába hasít a szél. Valamilyen szilánkok röpködnek, néha eltalálja egy-egy. Nekiveti a hátát a kitárt ajtónak. Nézi ahogy kicsúszik alóla a táj. Lassan elszendereg. Látja, anyja fut a vonat után, lohol mellette. – Hová?! – kérdi sírva. – Hová?! Aztán hogy Zsiga nem válaszol neki, fölpattan a vonatra, oda zuttyan a fia mellé. – Elmész mégiscsak? Mi lelt, mi van veled? – Velem? – Ne légy ilyen!... Még csak vasárnap van. Hétfőn szoktál elutazni. Itt hagysz bennünket? Meg sem várod apádat, míg hazajön a sírásásból? – Nem! – Az a baj, hogy dolgozunk? Zsiga nem felel; ugyan minek feleljen. – De hát neked akarunk adni mindent! Mindent neked... – Boldogulok magam. – Mikor jössz meg? A hétvégén azért hazajössz, ugye? – Soha! – Azzal Zsiga nagyot vet magán, s kilöki anyját a vonatból. Kíméletlenül vágja a szél az arcát.

(temető)

 Jó estét mond egy ember, amikor Zsiga megérkezik a faluba. Köszönés nélkül elhalad mellette. Kutyák ugatnak valahol. Anyja otthon van, szomorú, pont olyan, mint amilyen volt, amikor elhagyta őket; a szomszédék újonnan elkészült házának falához lapul, szinte már eszelősen. A ház azóta készült el, hogy Zsiga utoljára itthon járt. Cifra a kerítés, a szobák ablakain csipkefüggönyök díszelegnek. Zsiga először azt gondolja, anyja miatta kesereg. De aztán rá kell ébredjen: apjáért a szomorúsága. Apja a temetőben; még nem jött haza; sírt ás. Tehát még mindig csinálja. Amikor fölfogja, hogy így van, Zsiga tehetetlenül lehuppan a rozoga gangra. Amint kifújta mérgét, elindulnak anyjával a temetőbe. Amikor közeledett a falu felé, emlékszik, csillagos volt az ég, a Hold ezüstösen fényes, és olyan közelinek tetszett, mintha hozzá tartozna a faluhoz. Most, hogy a temetőbe tartanak apjáért, már felhők borítják az eget, el-eltűnik a Hold, eltünedeznek a csillagok. Zseblámpafénynél, kidőlt sírköveken gázolnak át anyjával. Végre odaérnek a frissen ásott sírhoz, látják, lent fekszik apja a mélyben, mellette a lapát, az ásó. Olyan mint egy eltemetett halott, csak a föld hiányzik róla. Egy üveg is van mellette, üres. Kínlódva kirángatják, kihúzzák apját  a gödörből. Azok ketten egymást támogatva, összeborulva máris elindulnak hazafelé. Zsiga marad. Ül a frissen ásott sír szélén, s keserűen bámul a távolodók után. Az imbolygó lámpafénynél olybá tűnnek most a szemében, mint két dülöngélő, egymásnak feszülő sírkő. – Nyugi, nincs semmi baj!... – hallja apja motyogását. – Nem megmondtam: semmi!...

 

Oldal: Mért jó nézni a vizet
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat