Kaszás Máté

 Átjárások

 

 1. Lehet, hogy az álmok üzenetek, néma beszéd az álmodóhoz, mivel az üzenőnek nincs már hangja, hogy szólhatna, viszont van ez a halálcsöndes átvitel, képek küldözgetése, miegymás, ezek simán átjönnek, míg ellenben oda gyakorlatilag semmi nem hatol át, csak az ima? 

2. Víz – nem mondanád piszkosnak, de nem is teljesen tiszta, anyád házában, a ház ablakának belső felén, ahol a redőny-szekrény lehetne (persze nincs, nem is volt ott soha) –, eleinte  szivárog; széjjelnyíló deszkalapok, kissé beszakadnak nyomásra; folyik a réseken kifelé, nem innál  belőle, benne gázolsz, Klára is ott van, valamit mond neked, mintha óvni akarna, rossz érzés, nyomasztó, már bokáig ér a víz, meg kellene  szüntetned, meg kellene állítanod a folyást, megérinted az iszapot az ujjad hegyével, hát az most szépen bemocskolódott, törölnéd le, de sehol egy nyamvadt rongy…

3. A két test szorosan egymás mellett feküdt, mint két múmia, és úgy is néztek ki, mint a múmiák: kiszáradva, ellaposodva. Valaki melletted állt, és te hosszan magyaráztad neki, hogy ő (és rámutattál az egyik testre, a belsőre) a nagyapád, látszik a gorkijos vonása, pontosan úgy, ahogy megírtad egy novellában… Akkor a test hirtelen megmozdult – vagyis nem pont akkor, hanem amikor közelebb lépve megszólítottad: Papa. A másik test talán apádé. Az egyáltalán nem mozdult. De emez fokozatosan feléd fordította az arcát, mely kiszáradt szemgödrökkel éktelenkedett. A kezét is megmozdította, s csak akkor  láttad meg a karvaly-ujjakat, egészen szürke, hegyesen kampós végükkel. Megfogta-e, megragadta-e a karod? Mintha te nyúltál volna felé,  valamilyen kelmén, szöveten keresztül. Gyengéd akartál lenni vele, de közben féltél is tőle, bár talán nem eléggé. Ahogy mozdult, azzal jelezte feléd, hogy tökéletesen ért, tökéletesen hall téged. 

4. Intenzív osztály. A terem jóval nagyobb, mint idejöveteled előtt  föltételezted, nem egynek, nem kettőnek, de akár tíz betegnek is helyet adhat. Jobbról-balról ágyak. Kláráé jobbról. Az ablakok balra. Ő tehát szemben az ablakokkal –  ugyan minek?  Öt napja fekszik kómában, gép pumpálja belé az oxigént,  ez a pumpa-játék szimulálja nála, hogy él. Mindez azért különös számodra, mivel őt magát nem érzed már a testében, jóllehet  közvetlenül az ágya mellett állsz. Megérinted a szemöldökét, végigvezeted az ujjad az íven. Mint a gumibaba. A bőre: gumibabáé. Nem tudsz ennél többet érezni belőle. A testből nem. Viszont szüntelenül érzed a teremből (szinte az egész teremből, de különösen az egyik sarokból – észak-nyugat! –, a fölső sarokból, kicsit mindig fölülről) a jelenlétét. Megnyugtató. Megnyugtat a testből kilépett légies személyisége. Hihetetlen nyugalmat áraszt. Együtt nézitek vele a testét, a volt testét, nincs ebben szemernyi rossz érzés sem.

5. Apátok halála fél évvel elébb. És itt fölmerül benned a kérdés: eljöhetett-e Kláráért apátok? Hogy miért? Mert asszony-lányának a betegségből való fölgyógyulási esélye: nulla, s ő (apátok), ezt tökéletesen tudta. És mert,  ahogy S. L.  lelkész fogalmaz majd részvétnyilvánításában, az Édesanya elvégezte földi dolgát… Szóval, mindezek figyelembevételével, dönthetett-e a fél éve eltávozott apátok úgy, hogy eljön a lányáért (aki felé életében nem  mutatta, nem mutathatta ki eléggé a szeretetét)? Lehetséges erre fölhatalmazás?

6. Gyermekkor; Nagycsütörtök; a harangok Rómába mentek.  Kihozni apáddal a zöld kereplőt a templom elé, a napos placcra.   Apád   arcán   vallásos   átszellemültség. Valójában a jóság és a feltétlen bizalom.

7. Törött  lábú  apádat  tragacson tolod a vécére, billeg a járgány fölfelé a dombon a közel mázsás súly alatt. Elmondhatod, hogy vezetgetted apádat, ahogy egykor ő is téged, járni tanultatok itt a Földön egymás oldalán.

8. A fény ezen a helyen. A lebukó Nap vöröslő tüze idáig-hatolóan  felragyogtat még egy kockaházat. Folytonos-, végestelen-véges-, megismételhetetlen- és szüntelenül ismétlődő jel-rendszer. Jelhagyás. Lüktetés. Belőle vagy? Miatta?

9. Amikor ezeket az aranyeső ágakat lemetszetted anyád udvarában, és hazahoztátok Irénnel, a rügyek még csak szenderegtek, igazából nem is remélhettétek, hogy kipattannak majd. A konyhai asztalon helyeztétek el őket, az ágakat, egy vázában. Eltelt két hét, és a rügyek kinyíltak, virágot, levelet hajtottak, díszei lettek az asztalotoknak, miközben – micsoda perspektíva! – Irén a fél oldalára lebénult…

    Cseréljed-e a vizet vagy hagyjad a régi állottat?...

    Milyen könnyen megy itt minden!

    S milyen/mennyire mesterkélt minden  megfogalmazás!

    Semmi sem lesz már a régi.

    Irén félelmetes tekintete a világra.

    Teljes elveszettsége…

 

10. Lakik felétek egy madár, itt él valahol a közelben, éjjel 1 és 2 közt kezdi a rikácsolást, olyan perlekedően. Vajon miket mond, és kivel kiabál?

11. Reggeli sírás; erre ébredsz. Az eső elállt vagy csak elcsendesedett, lehet azért, hogy helyet adjon ennek a feltörő, hisztériás hangnak. Visszavonult az ég, mást nem tehetett ekkora fájdalom hallatán. Négy-öt éves gyerek sír. És kiabál. Valami olyasmit, hogy: Ne hagyj el, ne menj el! Jajong. Persze eltúlozza, anélkül, hogy  akarná, hiszen csak a hangja szabadult el ellenőrizetlenül, a fájdalom nagyon is valóságos számára.

12. Újra és újra megjöttök, betértek a házba, ám nem értitek, miért nem látnak benneteket szeretteitek, mikor pedig ti itt jöttök-mentek közöttük…

13. Olyan, hogy: könny. Könnyeink. Könnyeitek. Itt könnyeztetek, könnyeztünk.

14. „Maintenant, ć est moi qui pleure…”

15. Hol van az a nyár, hol a hazatérésed ünnepe, az alig érzékelhető fényesség és lágyság az arcokon, amit kívülálló nem is vesz észre. Ahogy például elébed helyezik a tányér ételt, miközben mélyen fölsóhajtanak: Ó, minálunk nem történt semmi érdekes!… Vagy szomorkásan azt mondják ebéd után: Már mész is játszani? És mikorra vagy várható, kisfiam?… – Mintha nem is te lennél, és mintha ők sem ők lennének, akik régen, mielőtt messze elmentél. Hol van már a nyári por, és belőled is hová lett az engedelmes, szép kitárulkozás; és anyád, amit azelőtt sosem tett, előzékenyen merített a levesből apádnak, és ő, anyád, szelíden leült közétek az asztalhoz, nem pedig, mint máskor, a sparhelt sarkáról evett. Hol van a hazafelé bandukolásotok apáddal, mikor a teli bőröndöddel a vállán, apró kavicsokat rugdalva azt kérdezte tőled  elcsukló hangon (önkéntelenül elárulva ezzel idegenbe szakadásod rá gyakorolt hatását): Aztán mondd, nem hiányzott neked ott messze semmi, nem hiányzott a falu sem? Hol van az a nyár, hol apád?

16. Meséli anyád, hogy apáddal álmodott. Ül a gangon és mondja, hogy volt apáddal még valaki, „valamelyik gyerek”.  Katonasággal függött össze a történet. Apád egy zsák kolbászt vitt a hátán, és vele ment az a gyerek is. Melyik gyerek, kérdezed. Nem tudja, már nem emlékszik. Hogy miket álmodik össze az ember!, mondja, és nevet.

 

 

 

 

Oldal: Átjárások
Kaszás Máté próza - © 2008 - 2024 - proza-km-regeny-novella.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat